Melletted |Charles Leclerc fanciction|

Tizenegyedik fejezet

Hétfőn 12 órakor indult a gépünk vissza Magyarországra. Nem aludtam sokat. Alapból későn értem vissza a Charlesszal való randinkról már ha ez az volt. Én annak tudtam be.
Nem tudtam sokáig aludni inkább csak forgolódtam, újra és újra lejátszódott bennem minden ami történt.

Ma reggel pedig korán kellett kelnem, mert mire összepakoltam mindent és rendbe szedtem magam az sok idő volt. A reggelit is kihagytam, mert nem volt étvágyam illetve nem fért már bele az időmbe.

9 óra volt amikor kopogást hallottam. Úgy gondoltam, hogy Arthur vagy Carla lesz az, hogy szóljanak indulunk, de amikor kinyitottam az ajtóm meglepetésemre nem ők voltak azok.

- Charles! - szólítottam meg.

- Asszonyom! Indulhatunk? - mondta hivatalosan.

- Igen. De neked nem is ma megy a géped.

- Az nem számít.

Ő maradt még pár napot ugyanis dolgoznia kellett, de amúgy se ugyan az lenne az úti célunk.

Összeszedtem a bőröndöm és minden más cuccom majd egymásba fűztük karjaink és lementünk egyenesen a garázsba. Nem volt idő arra, hogy a rajongókhoz odamenjük így csak gyorsan "megszöktünk".

Gyorsan kiértünk a reptérre. Túl gyorsan. De hála istennek még azért volt 20 percünk. Hirtelen eszembe jutott valami. Egy ígéret.

- Charles!

- Jesszusom ne ijesztgess.

Így belegondolva tényleg elég erélyesen szóltam neki.

- Bocsi. Na, de volt egy ígéreted - tértem a lényegre.

- Igen tudom. Emlékszem rá.

- És mostmár ugye el is mondod.

- Hát.. szeretnéd?

Remélem ezt nem gondolta komolyan. A válaszért csak rá kellett néznie a fejemre, az mindent elárult. Így is történt.

- Szóval alapesetben Arthurral és Carlaval jöttél volna a pályára és vissza a hotelbe.

- De?

Charles elmosolyodott és folytatta.

- De Arthur mesélt rólad elég sokat és tudtam, hogy muszáj megismerjelek aztán megláttalak az első közös reggelinknél és egyből megfogtál és akkor már biztos voltam benne, hogy te bizony nem azzal a két jómadárral fogsz utazni hanem velem. Szóval amikor kimentem telefonálni elintéztem, hogy Arthur kapjon egy kétszemélyes autót így velem lehetsz.

- De kis ravasz vagy. Én ezt el sem hiszem - mosolyogtam.

- Itt még nincs vége.

- Mi? Mi van még?

- Arthur nem akart belenyugodni a dologba, mert hogy neki vagy a barátja és nem akar rám bízni, mert hogy az ő feladata vigyázni rád én meg megmondtam neki, hogy ez így van és kész. Így beletörődött, de nem szívesen és egész hétvégén azt hallgattam, hogy ha elcseszem vagy meg merlek bántani akkor úgy megver, hogy nem tudok majd rajthoz állni vasárnap.

- Aa akkor ezért viselkedtél ilyen jól - cukkoltam.

- Igen igen csak ezért - kacsintott rám.

- Hihetetlen vagy! - és beszélgetésünk lezárása képpen arcon csókoltam ugyanis most csak ez állt rendelkezésemre.

Sajnos odaértünk a reptérre nekem pedig a hangulatom elég lehangolttá vált.

Kiszálltunk a kocsiból, kiszedtem a bőröndjeim és elindultunk be ahol Carlát és Arthurt kerestem, de mint kiderült ők még nem értek ide.

- Még egy trükk? - érdeklődtem Charlesnál.

- Bizony ám. Először is mi a baj?

- Túl jó volt a hétvége.

- Ennek örülök, de emiatt inkább mosolyognod kéne nem?

- De csak... - nem tudtam, hogy, hogy mondjam el amiket érzek.

- Tudom mit érzel. És ugyan ezt érzem hiába nem látod rajtam annyira, de túlságosan is megkedveltelek. Jobban mint valaha is gondoltam volna.

- Én is nagyon megkedveltelek.

- Ne búslakodj. Lehet hamarabb találkozunk, mint gondolnád.

- Igen? - erre egyből felkaptam a fejem.

- Ki tudja? Szeretem a meglepetéseket és a trükköket.

- Ezt már tudom - nevettem el magam.

Odaértünk menet közbe a kapuhoz és legnagyobb meglepetésemre ott volt Arthur és Carla.

- Na most mi van?

- Szeretem a trükköket.

Charles csak ennyit mondott és semmi többet.
Carla és Arthur elindult a kapu felé én viszont nem tudtam. A lábam a földbe gyökerezett és nem bírtam mozdulni. Ebben Charles sem segített ugyanis olyan boci szemekkel nézett rám aminek nem lehetett ellenállni.

- Nagyon nagyon fogsz hiányozni.

- Nekem is Charles. Nekem is.

- Vigyázz magadra és majd beszélünk minden nap nehogy elfelejts.

- Erre képtelen lennék szerintem - nem is értem, hogy gondolja, hogy el tudnám felejteni.

- Remélem is!

A hangosbemondón hallottam, hogy azt mondja egy stewardess, hogy két perc van mielőtt lezárják a kaput. Lehet jobb is lenne ha lezárnák és itt maradnék bár lehet mégse ez életem ötlete.

Charles megcsókolt mélyen szenvedélyesen én pedig tudtam, hogy bármi legyen meg kell, hogy oldjuk a dolgainkat közösen.

- Na menj és ne felejtsd nekem bármit elmondhatsz és itt leszek. Jó egy pár száz kilométerrel arrébb, de mi bármit meg tudunk oldani.

- Így van. Vigyázz magadra te is.

Még egy gyors utolsó csókot adtam neki amit nem fog elfelejteni.

Elindultam a gépbe és nem néztem vissza. Az nem én lettem volna és így a saját dolgomat se nehezítettem meg, de így is, hogy nem néztem vissza így is tudtam, hogy Charles engem néz és legszívesebben én is ezt tettem volna, de mint mondtam az nem én lettem volna...