Melletted |Charles Leclerc fanciction|

Huszonnyolcadik fejezet

Elérkezett a november és én már nagyon haza vágytam. Charles is érezte rajtam ezért úgy döntöttünk, hogy a hétvégére hazamegyünk.

Ha már így választottunk a családomnak is bemutatom a barátom. Már két hónapja voltunk együtt, de sose volt alkalom arra, hogy megismerjék egymást. Ennek az is az oka, hogy nem mentem haza amit sajnáltam is és a szüleim gyakran szóvá is tettek.

Szeretek Monacóban élni, de itt sem fenékig tejfel minden.

Charles rajongói közül rengetegen szeretnek viszont van jó pár olyan is aki nagyon nem. Állandóan Charlottehoz hasonlítanak és nem én jövök ki nyertesen. Gyakran követnek az utcán akkor is ha nem Charlesszal vagyok. Szóval nehéz és új még mindig, de amennyire tudok igyekszem megbarátkozni azzal, hogy már nem vagyok láthatatlan.

Október végén Arthur és Carla is meglátogatott minket aminek én nagyon örültem. Nem volt itt sok barátom. Igazából Marta volt az egyetlen vele viszont szinte testvéri viszonyba kerültünk. Amikor pedig kiderült, hogy babát vár úgy örültem mintha az enyém lenne.

Az indulás reggelén hamar felkeltem. Összepakoltam a maradék cuccunkat és kicsit rendbe szedtem a házat. Amikor ezzel kész lettem még mindig csak hét óra volt, de legalább már a barátom is felkelt.

Egy gyors reggelit összedobtam, levittük a csomagokat az autóba és el is indultunk Magyarországra. Mivel hazafele több bőrönddel jövünk ezért Charles nagyobb autójával, az Alfa Romeoval mentünk.

Amint átértünk Olaszországba engem elfogott az álom, de Charles felébresztett amikor az Olasz-Osztrák határhoz értünk.

- Bia, szívem - szólongatott és picit meglökte a vállam.

- Hmm?? - kérdeztem még mindig csukott szemmel.

- Határ!

Egyből kipattant a szemem és elővettem az irataim.

Amint ez a határ is megvolt eszembe jutott valami.

- Charles!

- Mond.

- Van itt egy kis falu a közelben ahova sok emlék köt. Elmehetnénk arra? Nem nagy kitérő - kérleltem a boci szemeimet is bevetve.

- Persze. Ha nagyobb kitérő lenne is elmennénk oda.  Csak mond az utat.

- Imádlak - ujjongtam és egy puszit nyomtam az arcára.

Egy fél óra múlva odaértünk és a falu egyetlen parkolójába megálltunk.

- Miért szereted ezt a helyet? - kérdezte Charles.

- Nézd, ez a hotel volt az első munkahelyem - mutattam az előttünk álló épületre. Már nem működött, de a helyiek szép állapotban tartották.

- Miért pont itt?

Kézen fogtam és elindultunk egy ösvényen amerre mindig mentem délutánonként.

- Volt itt egy ismerősünk és általa kijöhettem.

- És, hogy nem féltél? Mármint én tuti be lettem volna szarva.

- Az elején nehéz volt, de ismertem a helyet elég jól illetve Ausztria a szívem csücske. Mindig azt mondtam, hogy itt akarok élni.

- Monaco lett belőle.

- Nem is bánom - mosolyogtam rá.

Fél óra volt hátra az útból és én már nagyon izgultam. Rég nem láttam a szüleim és a bemutatástól is félek. Nem azért, mert esetleg ne szeretnék a barátom szimplán csak egy egészséges izgulás van bennem.

Ebben a fél órában nem is beszélgettünk.

Egy dologban biztos voltam. Rengeteget fogok enni. Anyának leadtam a rendelésem miszerint egy jó húslevest, rántott húst és palacsintát kérek tőle.

Megérkeztünk. Kivettük a csomagokat és bekopogtam az ajtón. Anya nyitott ajtót és egyből a nyakamba ugrott. A háttérbe megpillantottam apát is. Ő is átölelt majd Charles felé fordultak.

- Anya, Apa ő itt a párom, Charles! - mutattam a barátomra - Anyukám, Viktória és apukám, Ádám - mutattam rá a szüleimre.

Kezet fogtak majd anyáék beinvitáltak minket a házba és engem egyből megcsapott az otthon illata. Nem is tudatosult bennem eddig, hogy mennyire hiányzik az otthonom.

A két macskámat is megpillantottam és egyből felkaptam őket és gügyögtem, mint a kisgyerekeknek szokás.

- Jaj de szeretlek titeket! Annyira hiányzott a kis cuki pofitok - motyogtam a cicusaimnak.

- Nekem bezzeg sose mondja ilyen aranyosan - mondta Charles viccesen és mindenki nevetett is rajta.

Láttam a szüleim mimikáin, hogy meg vannak elégedve a választásommal aminek elképesztően örültem.

Leültünk ebédelni és még egyszer rájöttem, hogy mennyire hiányzott ez az egyszerűbb életmód.

Kaja után kicsit ledőltünk a kanapéra majd az ajtón kopogást hallottunk.

- Kinyitom - mondtam majd az ajtóhoz siettem.

Ott az unokatestvérem állt aki egy öt évvel idősebb volt nálam, de szinte elválaszthatatlanok vagyunk.
Ő volt kb. az egyedüli akivel jóba voltam apukám ágáról.

- Charles ő itt az unokatesóm Panna.

Bemutatkoztak egymásnak majd ő is leült.

Egy órával később amikor mindenki kajakómája csillapodni látszott leindultunk a kis strandra ugyanis így este fele ott nincsenek sokan és nem kell a bámuló szemek előtt lennünk.

Anyukámmal és Pannával lemaradtam addig is hagyva, hogy a fiúk beszélgethessenek egymással.

- Bejött neked az élet úgy látom - bökött meg a "nővérem"

- Az biztos - mondtam a szememet le se véve Charlesról.

- Azt hiszem valakit elvesztettünk - jegyezte meg anyukám a hangsúlyomat hallva.

Így is volt. Nem tehettem róla. Ahogy ránéztem tudtam, hogy szeret itt lenni és szereti a családom. Ez nekem mindennél fontosabb. És, hogy apukám és a barátom, a két legfontosabb férfi az életembe ilyen jól kijönnek az megalapozta a boldogságom egy jó hosszú időre.

Azt hiszem tartozom egy bocsánat kéréssel a hónapokig tartó eltűnésemmel kapcsolatban. Nem ígérek már semmit, de igyekszem visszatérni, mert hiányzik az írás. Puszi B.