The Endgame [BEFEJEZETT]

7 fejezet

Húsz perccel később a fekete Audi RS3 lefékezett a két szintes, nagy alapterületen elterülő, betontégla épület főbejárata előtt, a mentőautó mellett. Amikor leállt a motor, Nie miniszter kiugrott a hátsó ülésről. A szótlan szorongás és bűntudat – amely arcának meggyötört vonásain is uralkodott –, mint a hömpölygő tenger, teljesen ledöntötte a lábáról, amikor meglátta az egyetlen lányát egy kerekes hordágyon. Odafutott és olyan szorosan ölelte magához a lányát, hogy a csuklói is kifehéredtek. Nie miniszter lágyan a lány arcához emelte a kezét, sérüléseket keresve. Shui arcát, nyakát és kezét kisebb sérülések – vágások és zúzódások – borították. A feje sértetlen volt, de még mindig sokkos állapotban volt a történet miatt.

- Apa! – zokogta a lány a karját kinyújtva, és átkarolta az apja nyakát. – Jól vagyok.

A lány állítása azonban nem különösebben enyhítette az apja rettegését.

- Annyira aggódtam miattad. – suttogta a férfi megkönnyebbülten, miközben mélyről sóhajszerűen kifújta a levegőt. – Szeretlek, kicsim!

Amikor Nie miniszter a legközelebb álló mentőshöz fordult, hogy további információkhoz jusson, Yibo kilépett a kapu félhomályából, és elindult a kijárat felé. Amikor meghallotta Nie miniszter, pánik ellenére is tökéletesen nyugodt hangját, megállt.

- Wang nyomozó. – Hátrafeszítette a vállát, és felszegte a fejét, aztán megfordult. Nie miniszter odalépett mellé, karját felé nyújtotta, Yibo pedig megfogta. – Shui elmesélte, hogy milyen bátran viselkedett. Köszönöm!

- Nincs mit.

- Az erődben találkozunk, amint végeztem a kórházban. – A férfi vonásai újra megfeszültek, ahogy jelentőségteljesen lepillantott a kezükre. – És végre pontot teszünk ennek az ügynek a végére.

A miniszter mély, figyelmeztető hangneme, elrettentésként szolgált, hiszen csak egy hajszálon múlott a lánya élete. Ezt belátta és megértette. Felfogta mi is történt körülötte az elmúlt órákban, de a szíve semmiképp. Hiszen itt volt még Xiao Zhan is. A férfi, az omega, aki el akarta hitetni, hogy hazárdjátékot játszik a kormánnyal, miközben az igazság sokkal félelmetesebb volt ennél.

Ő irányította minden egyes lépésüket, hiszen ő volt a Nagymester ebben a játékban.

Yibo a távolodó férfi után nézett, miközben fiatal partnere mellé lépett.

- Hogy találtad ki? – szólalt meg hirtelen Jingyi.

Yibo egy pillanatig úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést, és elindult.

- Megmondtam, hogy mindent okkal tesz.

- Minek a dátuma?

Yibo megtorpant.

- Az édesanyám halálának évfordulója, 2003. augusztus 4.

Jingyi hangosan felszisszent.

- Sajnálom.

Együtt, szótlanul sétáltak keresztül a megszámlálhatatlanul sok szürke és fekete gránit emlékmű, vallásos szobor és megannyi családi kripta mellett, melyek elszórva helyezkedtek el a fűcsomók és díszfák között. A kellemes napfényt megszűrő platánok széles, falevelekkel borított ágai árnyék hullámokat vetettek a világosszürke sírkőre. A hűvös, száraz őszifalevél-illatú levegő az arcába csapott, és lesodorta a sírkő tetején pihenő, elszáradt hófehér rózsa csokrot, amit a múlt hónapban hagyott itt, az édesanyja évfordulójára. Ahogy aznap, most is elöntötték az érzelmek, amikor a sírkő elé lépett. A szürke gránitba vésett betűk láttán, – amelyek mindent olyan véglegessé tették, olyan nyersen valóságosság – elszorult a szíve, Felvette a csokrot, és egy hosszú pillanatig csak meredt maga elé, hallgatta a faágak között zúgó szelet.