The Endgame [BEFEJEZETT]

21 fejezet

Úton Dongying város felé

Yibo érezte, hogy lelkében különféle érzelmek harcolnak egymással, hogy átvegyék felette az irányítást: árulás, szomorúság, gyűlölet és valamiféle beteges kíváncsiság. Maga az akta – amit Jingyi hozott el a rendőrség archívumából – teljesen ártalmatlan, közönséges barna mappa, ennél sokkal ijesztőbb, rémisztőbb volt, amit benne talált leírva.

Valahol a lelke mélyén érezte, hogy az anyja halála nem egy szokványos baleset volt..., amit az aktában őrzött helyszíni fotók is alátámasztottak: az édesanyja öngyilkos lett, egy a lakosztályában található selyem függönnyel a nyaka körül ugrott ki az emeleti ablakból. A holttestére... az apja talált rá... vagyis nem... csak az a férfi, akiről azt hitte, hogy az apja. Tudta, hogy az anyja egy szerelem nélküli házasságot kötött Qingheng Junnal... tudta, hogy mindkettőjük számára a poklot jelentette ez a kapcsolat... de azt sosem gondolta volna, hogy az édesanyja a halálba menekülne, csakhogy elnyerje végre a szabadságát.

Képtelen volt a fényképre nézni, helyette, szinte öntudatlanul nyúlt a levél után, amit az édesanyja hagyott hátra:

"Drága Yibo,

amikor ezt a levelet olvasod, én már nem leszek. Bocsáss meg, amiért magadra hagylak... de képtelen vagyok tovább rab madárként élni.

Ő sosem engedné, hogy tudomást szerezz erről... de jogod van tudni az igazat: a tábornok nem az apád. Ne ítélj el... én szerelmes volt az édesapádba, és ő is szeretett engem... de mások voltak az elvárások velem szemben. Az esküvő a tábornokkal vészesen közeledett, kezdtem kifutni az időből. Ha hozzámegyek a tábornokhoz, soha többé nem téveszt szem elől, és nem lesz esélyem...

Teherbe estem. De nem bánom. S téged sem bánlak.

Az az idő, amit az édesapáddal töltöttem, életem legboldogabb időszaka volt, és segített túlélnem a legnagyobb nehézségeket.

Már két hónapos terhes voltam, mire összeházasodtunk a tábornokkal, ő pedig tajtékzott a dühtől, amikor rájött, hogy állapotos vagyok. De nem mert megtagadni téged.

Az esküvő után többször is találtam vele... de nem... úgy. Megígérte, hogy magával visz minket... csak legyek türelmes. Az voltam. Évekig. Te voltál az egyetlen vigaszom azokban a nyomorúságos időkben... de végül rájöttem, hogy soha nem jön el az a pillanat, amikor megjelenik és elvisz engem abba a messzi-messzi városba, ahol boldogan és gondtalanul élhetünk végre... egy családként.

Bocsáss meg nekem Yibo, hogy nem tudtam tovább türelmes lenne... sem érted... sem Zhen Kangért.

Bocsáss meg..."

Mély levegőt vett, megdörzsölte könnyes szemét, káromkodott egy nagyot, aztán hátra ejtette a fejét az anyósülés háttámlájára. Remegő kézzel gyűrte össze a levelet, aztán amikor az érzelmek újult erővel letámadták, hirtelen előregörnyedt és némán ordított.

A következő két-három kilométeren keresztül csak a motor zúgását lehetett hallani. Amikor sikerült összeszednie megtört lelkének utolsó darabkáit, elővett egy doboz cigit meg egy öngyújtót. Lehúzta az ablakot, és kidugta a cigi parázsló végét a résen, hogy ne bent füstöljön.

- Minden rendben? – kérdezte a volán mögött ülő Jingyiből a kérdés.

Csend.

Yibo lassan balra nézett.