The Endgame [BEFEJEZETT]

Epilógus

3 hónappal később...

Yibo egyedül volt, amikor felébredt, de érezte, hogy társa nincs messze. Álmosan simított végig kezével az ágy hideg lepedőjén. Xiao Zhan csodálatos illatát csupán az ágynemű ontotta. A késztetés, hogy meg kell találnia, erőt adott neki ahhoz, hogy oldalra fordítsa a fejét. Az éjjeliszekrényen neonzöld fényben vibráló digitális órára pillantott, ami akkor váltott éjfélre.

Morcosan felült az ágyba, lelökte a dereka köré csavarodott paplant, és lecsúsztatta a lábát a matracról. Hirtelen hangok szűrődtek be a hálószoba zárt ajtaján, mire Yibo összehúzta a szemöldökét, felállt és az ajtóhoz ment. Mihelyst kilépett a folyosóra, egyértelművé vált, hogy a hangok a nappaliból jönnek. Hangtalanul sétált végig a sötét folyosó végén lévő szobához, résnyire nyitotta Xiyang szobájának ajtaját és belesett. A kisfiú mélyen aludt, kezében kedvenc plüssét szorongatva fordult át a másik oldalra.

Becsukta az ajtót és megfordult.

Ekkor vette észre a nappaliból felszűrődő tompa fényeket.

Miközben lement a lépcsőn, megdörzsölte a szemét és az arcát, aztán a keze ott maradt az arcán. Bizsergett a bőre... úgy, mint minden alkalommal, amikor Xiao Zhan megsimogatta az arcát.

Megállt a boltív alatt, karját összefonta széles mellkasa előtt, ajkára mosolyt csalt a látvány, ahogy Xiao Zhan a kanapén felhúzott lábakkal pihent. Egyik kezével egy szőlőszemet emelt a szájához, amit a mellkasán pihenő kistányérból vett ki, míg a másik lapos hasán pihent.

A sarokban álló lámpa és a tv villódzó fényben megcsillant az ezüst gyűrű az ujján.

Yibo egy pillanatra behunyta a szemét.

Xiao Zhan nem akarta feladni azt amely alapjaiban határozta meg. A férfi soha nem adta meg magát – nem adta fel az elveit, a fegyverét, de legfőképpen saját magát. A bosszúról való lemondása egy olyan komoly döntés volt, amely megváltoztatta az életüket – de a jó irányba. A tanúja lenni ennek az átalakulásnak, s együtt keresni az élet lényegét és a boldogságot... többet jelentett a számukra, mint a világ összes aranya vagy a bosszú.

-... nyilatkozott a Közbiztonsági Minisztérium Bűnügyi Nyomozó Iroda igazgatója, Ling Jian Min. – törte meg a hirtelen csendet a hírbemondó komoly hangja.

A következő pillanatban Ling igazgató jelent meg a képernyőn.

- Minden jel arra utal hogy a Kínai Ipari és Kereskedelmi Bankban található aranytartalék ellopásáért egyetlen csoport felelős, amelyet az orosz maffia üdvöskéjeként ismert Natalia Dragomir vezet. A birtokunkban lévő bizonyítékok alapján kijelenthető, hogy az arany ellopásában és több államellenes cselekedetben bűnrésszég vádjában öt, az államapparátus különböző szintjein megtalálható köztisztviselőt már elítéltek. – A cukorpapírba csomagolt magyarázat nem a sajtó beetetése volt, hanem egy olyan előírás, amivel a folyamatban lévő ügyeket kellett prezentálniuk a nyilvánosság felé. – A jelenleg is vizsgált bizonyítékok alapján, további tíz magas beosztású személyt vettek őrizetbe és tartóztattak le.

- Igaz, hogy a nemzetközileg is ismert fegyverkereskedő, a Fehér Lótusz vezetője vezette Önöket az orosz maffiához? – kiabált be valaki egy kérdést.

Ling igazgató értetlenül pislogott.

- Olyan információkat szolgáltatott, amik bizonyították ártatlanságát több rendbeli vádban, amelyet ellene hoztak fel. A... – a képernyő elsötétült, mire Yibo Xiao Zhanra pillantott.

- Hát itt vagy. – lépett ki a félhomályból, mire Xiao Zhan ajka mosolyra húzódott. – Jól vagy?

- Igen, most már, igen.

Yibo leült Xiao Zhan mellé és az ölébe vonta.

- Hogy vezetted rá Jingyit? – bukott ki belőle hirtelen a kérdés, ami már két hónapja furdalta a kíváncsiságtól. – Mi volt az elvarratlan szál..., ahol minden elkezdődött?

Xiao Zhan mosolyogva a vállára hajtotta a fejét, és egy csókot lehelt a nyakára.

- Emlékszel az öltönyre, amiben megérkeztem az erődbe? – Yibo bólintott. – Egy térképet rejtettem el... az oldalában... amit elvarratlanul hagytam.

Xiao Zhan elpirult, behunyta a szemét, és lehajtotta a fejét, aztán hirtelen felkapta, amikor a nyakán hirtelen egy puha érintést érzett.

Az ajkát.

Közben lejjebb siklott a keze, megállt a mellkasán. Hosszú ujjaival finom köröket rajzolt selymes bőrén... aztán keze még lejjebb siklott a társa finoman domborodó pocakjára.

- Te...

- Igen? – vont fel a szemöldökét vigyorogva a társa.

- Semmi. – dörmögte, miközben az ujjával megsimogatta a társa arcát. S miközben ezt csinálta, azt érezte, hogy a végtelenségig képes lenne a karjában tartani... magához szorítani... és örökre összekapcsolódni a férfival.

Amikor ajkát Xiao Zhan bársonyos ajkára tapasztott, Yibo úgy érezte, ez az ő igazi esküje.

Az egyetlen hűsége, amelyet a társának fogadott.