The Endgame [BEFEJEZETT]

5 fejezet

Thailand-Bangkok Bank

A szövevényes terv következő fázisa pontosan 11 órakor lépett életbe.

A brigádvezető komoly, sötét kifejezéssel az arcán vágott át a bank földszinti csarnokán, két fegyveres segédjével együtt, aztán lementek a szőnyeggel borított, széles lépcsőn a páncélterembe. A zárkombináció beütése után a súlyos krómacél ajtó belsejében egy alig hallható kis kattanás jelezte, hogy automatikusan kikapcsolt a zár, amelyet előző este, a fiókvezető beállított zárás előtt, s amit az éjszaka folyamán sikerült feltörni egy számítógépes rendszer segítségével. A páncélterem precíziósan működő, több tonnás ajtaja kitárult előtte.

A terem hatalmas hófehér helyiségének mind a négy falát értékmegőrző dobozok borították. A számokkal ellátott, megszámlálhatatlanul sok szögletes széfkazettán két kulcslyuk látszódott: az egyikbe egy biztonsági kulcs illet, amely a bank tulajdonában maradt, a másikba pedig az ügyfélkulcs tartozott. A széfet csak a két kulcs egy időben történő behelyezése és elfordítása nyitotta... azonban nekik erre az időigényes manőverre nem volt szükségük.

A vágópisztoly egy perc alatt megoldotta a problémát, és feltárta előtte rejtett kincseit.

A férfi tíz perccel később felnyitotta a sokadik fémdobozt a kelet felé néző falon, és a földre hajította. A doboz hangos csattanással landolt a kemény márványpadlón. Körös-körülötte halmokban aranyékszerek – nyakláncok, karkötők, gyűrűk, fülbevalók –, több tíz... vagy akár száz millió yüant is érő karátos gyémántok, csillogó drágakövet, és értékpapírok hevertek.

Miután végzett a fal nagy részének kipucolásával, az előre legyártott mini bombákat az üres széfkazetták végébe, a fal oldalához tette, hogy tökéletes eredményt érjenek el. A fehér gyurmaanyag volt fölfelé, a plasztikbomba. Újra megnyomkodta kicsit, de érezte, hogy jól tapad. A mellényzsebébe nyúlt, és elővett egy „időceruzát". Bombaspecialistaként ezt az apró kis szerkezetet kedvelte leginkább, ami a kémia varázslatának és az emberi leleményességnek a szimbóluma. A cigaretta méretű és formájú alumíniumrudacska alsó vége volt ugyanis maga a detonátor. Amikor az időzítő szerkezet lejár, akkor ebben a detonátorvégben egy apró elektromos kisülés olyan frekvenciával porlasztja szét a hajszálvékony záróvezetéket, hogy ettől berobban a plasztikbomba. A szerkezet zsenialitása azonban mégsem a detonátor, hanem maga az időzítő szerkezet. A cigarettacsövecske ellenkező végébe ugyanis, az alumínium alá egy olyan üvegkapszulát rejtettek, amibe a gyártók rézdikloridot töltöttek.

A férfi rálépett az alumíniumcsövecskére, az üvegkapszula szilánkjaira tört, amiből a kifolyt savas vegyület el „enni" – marni – az időbeállító rugóját, amelyet előtte felhúzott két percre. Pontosan a kívánt visszaszámlálási időre.

Megismételte még háromszor, majd a ceruzákat a bombához illesztette. Kész, ketyeg. Leszámítva, hogy persze valójában nem ketyegett, mert a savak néma csendben végezték a dolgukat. Ez is az egész zsenialitása volt: nincs hangja, nincs benne elektronika, nem lehet bemérni, meghallani. Tökéletes volt.

Miután minden időceruza a helyére került, a brigádvezető csörtetve rohant ki a páncélteremből. A célzott robbantás szétzúzta a falat, mire a páncéltermet füst, por és törmelék lepte el.

A falon ütötte lyuk pedig egy új útvonal nyitott meg előttük.

*