The Endgame [BEFEJEZETT]

11 fejezet

Wang rezidencia

20:15

Yibo a kocsiban ülve cigarettájának parázsló végét nézte. A kis narancssárga fény úgy mozgott le-fel, mint egy gitárhúr.

Ja igen, remegett a keze.

Kiszállt a kocsiból, szívott egyet a cigarettából, a füstöt az ellenkező irányba fújta ki, ingerültsége a lélegzetén látszott. A félig elszívott cigarettát elnyomta a bakancsa talpán, a csikket pedig visszatette a dobozba, majd a kabátjának zsebébe gyűrte.

A francba az egésszel!

Miközben káromkodott, és egy helyben toporgott, legszívesebben belebokszolt volna valamibe. De még ha össze is zúzza a kezét, azzal nem oldja meg az apja és a közte lévő viharos kapcsolatot... csak gyarapítaná azoknak a dolgoknak a listáját, amit felróhatna neki. Azt végighallgatni pedig sem kedve, sem pedig türelme nem volt.

Nem tudott rá igazán visszaemlékezni, hogyan is lépte át a rezidencia kapuját – ő maga nyúlt a kilincs után vagy a személyzet egy tagja engedte be.

Az eleganciát és tekintélyt parancsoló ház az otthon jelentette, de az ellenséget is. Miután évek óta pusztán az emlékeire hagyatkozhatott, most itt állni, annyira más érzés volt. A boldog emlékekből jól ismert élettel teli otthon helyett egy hűvös, komor ház állt előtte. A kövezett udvarról, bonyolult ornamentika kovácsoltvas korláttal díszített lépcső vezetett a félemeletre, ahol ketté ágazott. Két lakosztály ajtaja nyílt onnan, az egyik az övé – amíg ebben a kúriában él –, a másik az édesanyjáé volt.

Yibo megtorpant a félemelet lépcső fordulójában, és a néhai Madam Wang lakosztályának csukott ajtajára pillantott. A lakosztályt az édesanyja halála után Wang tábornok lezáratta, és csak a személyzet léphetett be rajta, hetente kétszer szellőztetni. Azóta érintetlenül állt.

Lelki szemei előtt látta anyja fehér és halványkék szobáját: a hatalmas kertre néző ablakokat; a gondosan a sarokba rendezett egyszerű tradicionális bútorokat; a baldachinos ágyat, amelynek tetejéről lágyan omlott le a hófehér selyemdrapéria és finoman fodrozódott az ablakon beszökő hűvös levegőben.

Behunyta a szemét. Szüksége volt néhány másodpercre, hogy úrrá legyen a haragján és a régi emlékek kavalkadján. Csak egy másodperc, míg összeszedi magát. Csak...

Érezte szilvafa virág tiszta illatát, érintésének melegségét, látta a mosolyát és csillogó tekintetében a szeretetet, ahogy a lépcső tetején állva tárt karokkal várja, hogy odaszaladjon hozzá, a karjába vesse magát és ölelje.

Amikor újra kinyitotta a szemét, ott állt a lépcsőfordulóban – egyedül.

Édesanyja jelenléte egyszerűen elillant a levegőből.

Yibo pislogott néhányat, aztán megfordult és felszaladt a lépcsőn. Belökte a kétszárnyú ajtót, és besétált a luxust árasztó előtérbe.

- Nahát, hát mégis hazatért a tékozló fiú.

Apja hangja korbácsként hasított a levegőbe; Yibo, hogy elrejtse haragját, levette a kabátját és beakasztotta az ajtó melletti szekrénybe.

- Apa.

Wang Qingheng Jun majdnem olyan magas volt, mint ő, ugyanolyan sötét hajjal és fekete szemekkel, ugyanolyan termettel és kisugárzással. A különbségek az életkorból adódtak: az ősz halánték, a szeme körül és a homlokán megsokszorozódtak a mély ráncok. De még ezek a vonások sem törték meg az összhatást, helyette inkább fokozták az erő és tekintély látszatát. Amire természetesen rásegített khaki színű egyenruhájára aggatott súlyos mennyiségű kitüntetés, és a tábornok rang jelvénye a zakóján.