The Endgame [BEFEJEZETT]

15 fejezet

Utólagos karácsonyi ajándék! Remélem tetszeni fog, és néhány kérdésre válasszal is szolgál :) 

Jó olvasást és szép estét kívánok mindenkinek!

***

Este hat után Yibo szinte csikorogva fékezte le a fekete terepjárót a zsúfolt Panjiayuan úti piac mellett, amivel több járókelő kíváncsi tekintetét magára vonta. Leállította a motort és kinyitotta az ajtót, mire jellegzetes, kellemes illatok csapták meg az orrát, amelyek a közeli kifőzdékből áradtak. Elindult a sarkon lévő tizenötemeletes háza felé, Jingyi pedig szorosan a nyomában követte. A lakások, a többi környező épületben lévőkhöz hasonlóan rácsos erkélyűek voltak, az ajtókon kopogtatóval és réz névtáblával ellátva. A kínai városi élet jellegzetes szimbólumai.

Nem vesződtek azzal, hogy megvárják, amíg a lift leér a tizenharmadikról, odacsörtettek a lépcsőhöz, és kettesével véve a fokokat, felszaladtak a lépcsőn a második emeletig, majd bekopogtak Gong Zhihao nevével fémjelzett ajtón. A folyosó üres és kopott volt, a szomszédos lakásokból kiabálás, dübörgő zene és üvegcsörömpölés hallatszódott ki. A másodpercek végtelen hosszúságúra nyúltak, mire résnyire kinyílt a lakás bejárati ajtaja, és hangosan csörrenve megfeszült a biztonsági lánc.

- Kik maguk?

Yibo elővillantotta a tárcáját, benne az igazolvánnyal és jelvénnyel.

- Wang és Lian nyomozók a rendőrségtől. – Gong Zhihao a bemutatott igazolványról és jelvényről, az arcára nézett. – Szeretnénk feltenni néhány kérdést.

Zhihao frusztráltan sóhajtott egyet.

- Már elmondtam mindent a kollégájának. – bökött fejével Jingyi irányába. – Nem tudok semmit a bankrablásokról és nincs közöm a Fehér Lótusz nevű bandához.

Yibo eltüntette az igazolványát.

- Havi rendszerességgel tízezer yüant utalnak át a számládra. – tett egy lépést Jingyi a srác felé. – Lenyomoztuk, hogy a Xiao Zhan által vezetett Fehér Lótusz egyik közismert brigádvezetőjének a számlájáról utalják át neked a pénzt. Ezek után is tagadod, hogy ismered őket?

Zhihao nem tűnt meglepettnek.

- Nem azt mondtam, hogy nem ismerem őket, hanem azt, hogy nincs közöm a tevékenységükhöz. Régóta ismerem Xiao Zhant, tudom, hogy milyen módon érkezik az a pénz, de ez nem jelenti azt, hogy bármilyen módon lefizetnek engem. – szegte fel a fejét dacosan Zhihao. – Amikor elvesztettem az apámat, Xiao Zhan vállalta, hogy anyagilag támogat engem tizennyolc éves koromig, ehhez azonban komoly feltételeket szabott: nincs se alkohol, se drog, sem pedig züllött életmód és kimaradás a suliból. Igen, valóban egyszerűbb lett volna csatlakozni a zsoldos hadseregéhez és űzött vadként élni, mint megfelelni ennyi elvárásnak.

- Minket most nem ez érdekel.

- Akkor mi?

- Beszélgethetünk valahol egymás között?

Zhihao habozott, feljebb emelte a tekintetét, aztán még feljebb, mire végre a szemébe nézett, majd becsukta az ajtót. Újra megcsörrent a lánc, amikor a fiú kiakasztotta a biztonsági reteszből, szélesre tárva az ajtót előttük hátralépett.

A két férfi belépett a lakásba.

A hely kicsi volt – egy nappaliból, konyhából és fürdőszobából állt –, de rendezett, nem olyan amit egy tinédzser korú fiútól várt az ember. A mosogatóban precízen tornyosultak az elmosogatott edények, a teraszon felállított szárítón frissen mosott ruhák száradtak, a dohányzóasztalon azonban szanaszét hevertek a tankönyvek és füzetek, amelyek elárulták, hogy tanulás közben sikerült rárontani a kölyökre. A konyhát és a nappalit elválasztó hűtőszekrényen néhány fotót leszámítva a barátaival, a havi munkabeosztása és Beijing térképe volt kiragasztva.