The Endgame [BEFEJEZETT]

18 fejezet

Tuancheng Erőd

Yibo orrfacsaróan keserű illata, amely megelőzte, egyértelműen jelezte, hogy nagyon dühös. És valóban amikor megszólalt, maró él csendült ki a hangjából. – Kapcsolja ki a mikrofont! – utasította a az egyik monitor előtt ülő nőt, és beviharzott a mikrofonokkal felszerelt helyisége, és bevágta maga mögött a terem súlyos ajtaját. Xiao Zhan – aki semmi reakciót nem mutatott – unottan kortyolt egyet a reggeli teájából, majd egy olyan kecses mozdulattal, mint egy tollpihe száll a levegőben, letette a csészét a kistányérra, és ráemelte tekintetét. – Ez meg mégis mi a francot jelentsen? – kérdezte Yibo dühösen összeszűkülő szemmel, miközben levágta a papírokat az asztalra.

Xiao Zhan a kezében a két papírral, készségesen mosolygott rá.

- Nos ez... egy el nem mondott történet. Akarod hallani? – kérdezte Xiao Zhan.

- Az én fiam?

- Nem ígérhetem, hogy ugyan olyan boldog befejezése lesz a történetnek, mint azokban a mesékben, amiket régebben meséltem Xiyangnak... mint mondjuk... ami a királyról szól. Azt meséltem már? – csillant fel hirtelen Xiao Zhan szeme.

- Elég a mellébeszélésből! – Yibo az öklével az asztalra csapott. – AZ ÉN FIAM?!

Xiao Zhan nyelt egyet.

- Igen.

Xiao Zhan tömör, egyszavas válasza fejbe kólintotta Yibot. Igen, látta a fotót... mintha tükörbe nézett volna. Még nyugodtan meg is békélt magával, hogy a gyerek az övé. De mostanáig mégsem fogta fel egészen.

Egy kisfiú.

Aki az övé volt.

Apa lett!

Ráadásul ilyen váratlanul. Erre még a legvadabb álmaiban sem gondolt. A szíve úgy fájt, hogy majdnem kettéhasadt, ugyanakkor örömöt, boldogságot és melegséget érzett. Huszonöt éves. Habár még nincs túl azon a koron, amikor a legtöbb férfi családot akar, de mindeddig átkozottul biztos volt abban, hogy amikor arra kerül a sor, az az Ő feltételei szerint fog történni: álmai társától születik gyermeke, és csak alapos megfontolás után. Hiszen egy gyereket és a munkáját nem igazán tartotta összeegyeztethetőnek.

Viszont Xiao Zhan volt a társa... akit hat évvel ezelőtt elragadtak tőle.

Ő lett a levegője, a mellkasában dobogó szíve... és egy gyönyörű gyermekkel ajándékozta meg.

Összerándult.

Ha ez igaz... – tekintete a kezében agyongyűrt papírra esett – akkor ez azt jelenti, hogy...

- Bassza meg! – tört ki belőle hirtelen.

Xiao Zhan éles pillantást vetett rá.

- Igaz. Wang tábornok nem a vérszerinti apád. – Amikor Xiao Zhan tett egy lépést előre, Yibo ösztönösen hátrált egyet. A férfi tekintete nem tükrözött együttérzést vagy gyengédséget, és a megtett lépést sem a vigasztalás ösztöne vezérezte. Nem. Xiao Zhan sosem burkolta be az igazságot mézes-mázos szavakba, erről jól tanúskodott még a rászegeződő tekintet, ami hideg volt és könyörtelen. – Elnézést. Nem szoktam cukorpapírba csomagolni a rossz hírt, de tudnod kell, hogy ki miatt kockáztatsz... ezek után. Szóval, meséltem már a király történetét?

Yibo automatikusan megrázta a fejét, másra nem is volt képes.

- Nem, még nem. Még nem mesélted el a történetet a királyról. – dörmögte Yibo az orrnyergét dörzsölve, miközben Xiao Zhan izgatottan, mint egy gyerek a cukorkaboltban, felpattant az asztalra, mintha az előző beszélgetés meg sem történt volna.