The Endgame [BEFEJEZETT]

13 fejezet

Tuancheng Erőd

06:50

A vér és a halál jellegzetes szaga egyre erőteljesebben terjengett a levegőben.

A pillanatnyi, feszült, halálos csendet először fegyverropogás... aztán rémült sikolyok, majd pedig egy földre hulló élettelen test puffanó hangja hasította ketté.

Xiao Zhan vérben úszó teste...

Wang Yibo hirtelen felült az ágyban, szemébe könny szökött, a szíve sajgott, mintha szögeket szúrtak volna bele. Teste verejtékben úszott, szaggatottan lélegzett, miközben kezét a szegycsontjára szorította, és kiáltani akart.

De egy hang sem jött ki a torkán.

Visszahanyatlott a párnára, remegő kézzel megtörölte nedves arcát, és megpróbált megnyugodni. Amikor nagy sokára megint rendesen kapott levegőt az oldalára fordult és megdermedt. A szíve ki-kihagyott egy ütemet a mellkasában, össze-vissza kalapált, inkább csak reszketett, és az egyenetlen ritmus meg a szédülés úgy forgatta, mint egy tornádó, amikor megpillantotta a párnák között mélyen alvó Xiao Zhant. Ébenfekete haj kócosan hullott az arcába, miközben hófehér válla kikandikált a selyemhuzatú takaró alól.

Hátulról átölelte a derekát, és magához vonta, az arcát pedig beletemette selymes hajába a tarkóján. A férfi még mindig az oldalán aludt, ezért ezt a kanálszerűen egymáshoz bújást mintha csak nekik találták volna ki. Imádta a gondolatot, hogy a férfi törékeny alakja ott van mellette, miközben pórusaiból áradó halvány, édes illat megtöltötte az orrát. Xiao Zhan fészkelődni kezdett, mire a selyemtakaró a derekáig lecsúszott, és feltárta előtte selymes, tejfehér bőrét. A férfiassága merev volt, tele önző vággyal, most azonban mégis megelégedett azzal, hogy ott fekhet a férfi mellett. Amikor azonban Xiao Zhan megfordult a karjában, és arcát a nyakába fúrta, azonnal kísértésbe esett. A szája szétnyílt, a torkából halk morgás tört fel, és betöltötte a vékony légréteget, amely sajgó szemfoga és a férfi lüktető vénája között vibrált.

A vanília kábító illata egyre erőteljesebbé vált, és egy olyan pontig sodorta felkorbácsolt vadállatias ösztöneit, ahonnan már nem volt visszaút.

- Szükségem van rád – nyögte.

Aztán lecsapott, Xiao Zhan testének minden egyes izma megmerevedett az ölelésében, a gerince majdnem kettétört, miközben Yibo fogva tartotta az erejével. Szemfogai átfúrták finom bőrét, a vérének olyan ismerős, testes íze volt, mint a legfinomabb vörösbornak, ő pedig olyan mohó kortyokban szívta magába, mintha az élete függne tőle. Xiao Zhan hideg ujjai a mellkasának feszültek, hogy eltolja magától, de az ivás ösztöne mindent elhomályosított benne. Ösztönei átvették az irányítást, és semmi mást nem érzett, csak a kényszert, hogy megjelölje... hogy egyértelműen jelezze szexuális felségterületét... hogy újra a magáévá tegye.

Aztán megérezte.

A mély és intenzív érzelmi kötelék, nem abban a percben alakult ki köztük, amikor Xiao Zhan vére az ajkához ért, hanem egyszerűen... felébredt. Egy omega vére volt a legszentebb ajándék, amelyet a társának adhatott, és ő most elvette tőle – ellopta –, hogy önző módon és visszavonhatatlanul magához láncolja.

De ez nem volt teljesen igaz...

Hiszen a kötelék már létezett... már korábbról Xiao Zhanhoz láncolta magát.

De hát... mégis... mikor?

- Eressz... el... – sziszegte Xiao Zhan, miközben teljes erejével a testének feszült, és ellökte magától. A fogai közül kiszakadó hús hangja és az apró szobát hirtelen betöltő friss vér szaga sem tudta kizökkenteni a tombolásból, amit az ivás, a megjelölés ösztöne, és az emésztő szenvedély felkorbácsolt. Xiao Zhan véres nyakához kapta a kezét, és a harapásnyomra szorította. – Ezzel most... túl messzire mentél... Ehhez... nem volt... jogod...