The Endgame [BEFEJEZETT]

20 fejezet

Tuancheng Erőd

Xiao Zhan a széken üldögélt, kezét az ölében pihentette, amikor az ajtó felől érkező csattanásra a szíve egy másodperc tört részéig olyan hevesen dobogott, hogy beleszédült. Fürkésző tekintettel nézte, olyannyira, hogy a dühös férfi egy pillanatra kizökkent a szerepéből, nyugtalanul fordította el egy pillanatra a tekintetét.

- Maga is hallja? – kérdezte mosolyogva Xiao Zhan. Arca derűs, szinte gyengéd volt. Hangtalanul hátratolta székét, és az ablakhoz lépett. – Az óra ketyeg.

- Nem, most nem, soha többé. – felelte Yibo dühösen.

- Pontosan. – mondta Xiao Zhan, ugyanazzal a mosollyal az ajkán.

Yibo egy pillanatra behunyta a szemét a közömbös válasz hallatán. Aztán ismét rá emelte a tekintetét, és tudta, hogy soha nem nem fogja elfelejteni, ahogy itt áll a kihallgató helyiség közepén, csípőre tett kézzel, a homlokát ráncolva, miközben nem is tudta felfogni, most mi történik.

- Az elnök az erődhöz tart. Miért?

Amikor a kérdés láthatóan váratlanul érte, Xiao Zhan megvonta a vállát.

- Egy előadás miatt? – kérdezte ártatlanul.

- Felfogtad, mekkora veszélyben vagy, miután kiszivárogtattad azt a videót az aranyról?

Xiao Zhan hirtelen megfordult.

- Szerinted az elnök is a gyermekünk után menne, mint Zhao Yi igazgatóhelyettes?

Most Yibo lélegzete akadt el, mintha gyomorszájon vágták volna.

- Egy megfigyelő csapat van a háznál. Nem veszik őrizetbe.

- Még nem. – suttogta Xiao Zhan, egy hosszúra nyúlt pillanattal később. – Egyszerű a tervem az elnökkel. Vádat emelni ellene és börtönbe zárni.

Yibo felvonta a szemöldökét.

- Hogyan?

Xiao Zhan megpördült.

- Itt mindent nekem kell csinálni?

Yibo arckifejezése ugyanolyan komor volt, mint előtte. Semmilyen érzelmet nem mutatott ki, csupán a jobb kezét szorította ökölbe.

- Azért az infóért, amit én és a társam tud, meg is ölhetnek minket. Senkit sem tudunk letartóztatni, ha halottak vagyunk... Senki nem fogja megvédi a gyermekünket, ha mindkettőnket kivégeznek. Még annyi lehetőséget sem akarsz adni, hogy megismerjem? – Erre Xiao Zhan vonásai, mintegy végszóra megfeszültek.

Nem akarta ezt kimondani. Egyiküknek sem adatott meg, hogy megismerje az anyai gondoskodást, sem pedig az igazi apai védelmezést. Mindketten sodródtak az idegenek között, akik inkább tárgyként bántak velük, nem úgy, mint élő személyekkel.

Ezt a fajta életet egyikük sem kívánta Xiyangnak.

Xiao Zhan elrendezte az arcvonásait, úgy fordult meg, és nézett bele Yibo szemébe.

- Erről az óráról beszéltem. Egyre hangosabban ketyeg mindannyiunknak.

- Akkor segíts!

- Utolsó történet. – emelte fel mutatóujját Xiao Zhan. Hangja parancsoló, mintsem játékos volt.

- Ne... ne már!

- A mostani egy dobozban lévő gyermekről szól... – miközben Xiao Zhan beszélt, könnyek gyűltek a szemében, amikor Xiyangra és az együtt töltött pillanatokra gondolt. A világ lassan elhomályosodott előtte, a mellkasa összeszorult, de nagyokat pislogott, hogy visszatartsa a könnyeit. – Egyedül akkor éreztem magam igazán biztonságban, abban a párnákból és paplanból készült bunkerben. Ha eljön a vég, – Yibo a homlokát ráncolta, kétségtelenül a szentimentális, mégis komoly szavak hallatán, amik elhagyták Xiao Zhan száját, aki aztán felemelte a kezét, hogy letörölje a szeméből kibuggyanó könnycseppeket. – erre fogok emlékezni utoljára.