Eli megváltása (Összefonódott lelkek 2.) [Befejezett]

Tizenkettedik fejezet

Marco és Oz egyedül maradtak a szobába, társukul szegődött a néma csend is. A vámpír visszafordult a gépeihez, és tovább folytatta a kutatást, amit a királyi pár megzavart az imént.

Oz fülében hosszan csengtek Amy szavai.

„Gyáva..."

„... kétszínű!"

Valóban csak a félelem miatt tette azokat a dolgokat?

Lelki szemei előtt felvillantak régebbi emlékek.

Az egész lakást vér borította.

Az apja még az ágyban feküdt, mikor a halálos és végzetes szúrás érte, azonban nem lehelte ki azonnal a lelkét. Még volt annyi ereje, hogy elhagyja a szobáját és a többiek keresésére induljon. Az apja nyomát az egész házon keresztül végig nyomon lehetett követni. Először Oz szobájába ment. Attól félve, hogy a fia véletlenül előbb hazaért. Mikor őt nem találta ott és semmi nyomát nem látta volna, tovább ment a fiú anyjának a szobájához. Az ajtajából hatalmas vérmennyiség festett magának utat a konyhába. El tudta képzelni, hogy az apja mekkora rettegéssel a szívében közeledett a konyha felé, nem tudva, hogy mivel fogja magát szembe találni. A konyhapult mögé vezettek a nyomok, és a férfinak bizonyára ott fogyott el végleg az ereje. Mielőtt a pult mögé láthatott volna, összeesett és meghalt.

Oz volt az első, akinek a szeme elé tárult a borzalmas látvány, ami ott fogadta. Miután megbizonyosodott arról, hogy az apja már nincs közöttük, tovább kereste az anyját.

Az édesanyja vérben úszva feküdt sebekkel borítva a konyhapult mögött. Nem adta magát könnyen, az látszott. Mikor az asszony mellkasa enyhén megemelkedett, Oz azon nyomban mellé térdelt, és a test felé hajolt, óvatosan simogatni kezdte az arcát, ahol éppen nem volt sérült bőrfelület, miközben kiabálva szólongatta.

Erőtlenül résnyire nyitotta a szemét, miközben a fia azért könyörgött, hogy tartson ki, míg odaér a segítség. Halványan elmosolyodott a nő. – Az én kisfiam – suttogta. – Ígérd meg, hogy bármit megteszel majd a jegyesedért! Ígérd meg, hogy soha sem hagyod magára, bármi is történjék! – erőltette ki a szavakat a vérrel telt torkán. Oz arcán könnyek patakzottak, és csak azt ismételgette, hogy tartson ki. – Ígérd meg! – rimánkodott utolsó leheletével a nő. A fiú az arcához szorította az édesanyja kezét, majd könnyeket nyeldekelve megígérte neki. – Az én csodálatos kisfiam! – lehelte utoljára, majd elhagyta a lélek a testét.

Oz sokáig ottmaradt az anyja teste mellett. Már lement a nap, mikor végre elhagyta a helyét, és értesítette a királyt a szörnyű tragédiáról.

A kiérkező király és a kirendelt három herceg megvizsgálta a házat, és rekonstruálta a történteket. Az apja párja, aki ember volt, a férfi megszállottjává vált.

A családjuk alapból furcsa volt. Az apja gyerekkorában még beleszeretett az anyjába. Hiába küzdöttek az érzés ellen. Útjaik egy kis időre elválasztotta őket. Azt hitték, hogy majd elmúlik ez az érzés, de nem így lett. A szülei soha sem járták el a násztáncot, de emberi hagyományokhoz híven összekötötték életüket. Boldogan életek, míg az apja rá nem lelt az igazi párjára. Az ember nő labilis volt, bár ezt eleinte nem tudták. A férfi nem tudta elhagyni az akkor már várandós szerelmét, így egy kissé szokatlan életformát választottak. A párja is hozzájuk költözött. Az apja mindent megadott a párjának, amit csak akart, egyet kivéve: Nem küldte el a várandós szerelmét magától. Az ember nő nem értette, hogy mekkora jelentősége van az utódoknak a sárkánynép körében, így egyre szélsőségesen kezdett viselkedni. Az apja azt hitte, hogy a párosodással megfékezheti a párját, így megtette. Ezzel összetörve édesanyja szívét és lelkét. A kellő hatás azonban elmaradt. Ellenkezőjére fordult. A lelkét kezdte megmérgezni az ember, mindezek ellenére még mindig nem volt hajlandó a szerelmét és a magzatot magára hagyni. A két akarat ütközése nyolcvan évig elhúzódott, melynek az embernő vetett véget azon a végzetes napon.