Eli megváltása (Összefonódott lelkek 2.) [Befejezett]

Tizedik fejezet

Napjainkban, pár órával korábban

- Az első szívdobbanás. Biztosan készen állsz arra, hogy visszamenj? – nézett aggódva Gábriel a  Földre leszületők sorába beálló lélekre.

A lélek izgatottan vibrált. Gábriel szíve azonban sajgott érte. Tudta, hogy nem azt az életet választotta magának, melyet érdemelne. De a lélek hajthatatlan volt.

Valahogy hozzá nőtt ez a bátor lélek. Kicsit szeleburdi, kicsit felelőtlen még mindig. Azonban az előző, egyben az első életében meggondolatlanul feláldozta magát egy gyermek életéért cserében. Az önfeláldozó lelkekkel pedig mindig is kicsit lágyszívűen viselkedett. Ez volt úgymond a gyenge pontja.

Gábriel tudta, a lélek első leszületése egy végső lépés volt, hogy megmentsék a világot. Ez a próbálkozás azonban értelemszerűen sikertelennek bizonyult. Az idő sürgette őket, így a szabályokkal szembe menve, idő előtt jött ki a tisztító tűzből a lélek. Részben még mindig emlékszik az előző életére, de reményeik szerint élete első éveiben el fogja ezt felejteni.

A második leszületés. 

Az utolsó esélyük...

Először Amy, most pedig ez a lélek. Mindegyik elhamarkodott és kikényszerített lépés volt.

Gábrielt idegesítette, hogy egyre többször fordult elő, hogy a szabályokkal szembe kellett menniük, vagy kiskapukat kellett találniuk. Tudta,  ez csak annak a jele lehet, hogy valami hatalmas készülődik, ami nem csak a Földre, hanem Túlvilágra is végzetes csapást mérhet.

- Igen! – jött az izgatott válasz, mely visszarántotta a jelenbe a gondolataiból Gábrielt, és egy kedves, bizakodó mosolyt varázsolt az arcára.

- Remélem, ez az életed hosszabb lesz, mint tizenöt év – vonta össze a szemöldökét játékosan a Kítérő. – Ne légy meggondolatlan! Tanulni menj a földre, ne pedig meghalni! – rótta meg atyain a fiatal lelket.

- Igenis! Értettem! – vágta magát haptákba a lélek.

- Biztos, hogy ezt az életet választod? – vegyült egy kis aggodalom Gábriel hangjába minden igyekezete ellenére.

Gábriel érezte, hogy ezek a pillanatok visszafordíthatatlan lavinát indítanak el. Minden ezen a kis lelken fog múlni, és ennek a gondolata kikészítette. Túl nagy teher ez egy fiatal léleknek!

- Igen! Őt akarom! – csillogott fel a ragyogása a léleknek. – Őt akarom anyukámnak! Ez az egyetlen egy kívánságom!

A lélek szeretettel nézett le a földre, ahol nem sokára egy kétségbeesett boszi számára válik megmásíthatatlan ténnyé, hogy közéjük érkezik ő is.

Akarta őt!

Az előző életében már szólította a boszi lelke az övét. Ha nem történik meg az a baleset, amelyben ő veszíti életét a boszi helyett, akkor egy életre örök barátságot fogadtak volna. Minden másként történt volna.

Bár hivatalosan ő áldozta fel az életét a másikért, azonban kevesen tudták, hogy ez fordítva is igaz volt. Az a bizonyos boszi viszonyult először úgy felé, mint egy érző és lélegző lényhez. Igazából a boszi mentette meg az életét minden egyes nap az ismeretségük kezdete óta.

Akkoriban a „csodálatos" családja kitette az utcára a lelket, az emberek pedig csak elítélően mentek el mellette, mikor egy-egy padon elbóbiskolt, amikor már nem bírta erővel.

Leköpték, megrugdosták. Néhány eladó, ahonnan egy-két kidobásra váró lejárt szavatosságú terméket remélt, még nyilvánosan meg is alázta, ahelyett, hogy megszánta volna egy szikkadt zsemlével.