Eli megváltása (Összefonódott lelkek 2.) [Befejezett]

Nyolcadik fejezet

Élete leghosszabb tizenkét óráján volt túl Oz. Ha ez nem lenne elég, éppen egy repülőjáratra kényszerült, mivel a varázslat annyira kiszívta az erejét, hogy a druida szerint aludnia kellene legalább huszonnégy órát egyhuzamban, hogy újra a régi legyen. Tehát a saját szárnyakon repülés ki volt lőve. Mikor szóbahozta, hogy a druidára is ráférne a pihenés ezek után, valami olyasmit mondott, hogy most kettő helyett kell fenntartani az erőt, így nem ér ő most arra. Majd pár nap múlva pihen, de nem tért ki rá, hogy hogyan is érti ezt. Csak figyelmeztette, hogy az elkövetkező napokban nem biztos, hogy el fogja tudni érni, mert nem tudja, hogy mikor üt be a ménkű.

Oz leghosszabb repülőútja következett, miközben lepergett a szeme előtt minden szörnyű lehetőség, ami a lánnyal történhetett.

A férfi elővette egy rózsaszín telefont, és megnyitotta rajta a galériát. Megről készült számtalan kép jelent meg a képernyőn. Végig pörgette és a kedvencénél állt meg. A kép még gólya évében készült. Csak úgy ragyogott az arca az örömtől. A fénykép adatai szerint a kollégiumba való beköltözés napján lőtte magáról. Még nem az a szoba volt, amiben Amyvel lakott. A cuccai a háttérben úgy néztek ki, mintha bomba robbant volna. Az ágyán feküdt a kupac tetején. A haja szétterült a takaróján, és úgy mosolygott, mintha az lenne élete legjobb napja.

Talán az is volt, mivel a többi képen már csak a sokkal visszafogottabb lányt látta.

Szívébe fájdalom költözött. Az, hogy a lány esetleg gyűlöli, nem viselte meg. Annyira... Az, hogy a lány elszökött tőle, kiakasztotta. A feltételezés, hogy a lány esetleg meghalt, teljesen széjjelcseszte.

Nem veszítheti el őt is!

Átkozta, hogy sárkánynak született!

Átkozta, hogy abba a családba született, ahova.

Átkozta, hogy a múltja miatt nem hallgathat a szívére, és nem lehet azzal, akit szeret. De nem kockáztathat. Ő soha sem kockáztathat. Nem állapodhat meg csak szerelemből. Nem... Ő csak az igazi párjával lehet együtt. A lelke másik felével.

Még akkor is, ha az nem Meg.

Még akkor is, hogyha csak mással képzeli el magát, hatalmas üresség keríti hatalmába.

Nem ment utána, mert nem adhatja meg számára azt, amit megérdemelne.

Nem ment utána, mert félt a következményektől.

Az a lány az életénél is fontosabb volt a számára, ezért hagyta, hogy a saját útját járja. Úgy tűnik, nem kellett volna.

Most nem találják sehol.

SEHOL!

- Honnan ismeri a kis unokámat? – jött a mellette lévő ülésről egy idős, kedves hang. Mikor odafordult az idős nőhöz, megfigyelte, hogy pont rálátni a kijelzőre. Elég volt a nőnek egy pillantás arra, hogy a szeme sarkából észrevegye, és felismerje.

- Ő az unokája? – nyelt egy nagyot. Vajon a nagyi tudja, hogy merre van az unokája?

- Igen. Ő Meggie. A kis unokám. Most fog majd végezni az egyetemen. Tüneményes lány, bár sajnos ritkán látom. Tudja, a fiammal, Meg apjával megromlott a viszonya a családnak, de a kislányt bármikor szívesen látjuk. Bár félek, hogy mostanában rosszba keveredett - a nő tekintete elhomályosult.

- Miért gondolja ezt? – a tényen, hogy John Smithszel a családja nem tartja a kapcsolatot, már meg sem lepődött.

- Mert mostanában nem keresi a társaságunkat. Amikor végre eljön, nagyon nyúzott. Mindig az a válasza csak, hogy kemény az egyetem, de én nem hiszem el. Ismerem az unokám! Valami nyomasztja, amiből nem tudja, hogy hogyan mászhatna ki. Az sem nyugtatott meg, mikor a vőlegénye eljött hozzánk és szinte kirángatta a családi vacsoráról – csóválta meg a fejét elítélően a nő. – Nagyon nem tetszett nekem az a fickó.