Eli megváltása (Összefonódott lelkek 2.) [Befejezett]

Hetedik fejezet

- Mi ez a hely? – nézett körül Eli, miután felébredt. A varázstetkó frenetikusan működött

Dylen javaslatára egy titkos, jól védett helyre mentek, mivel a férfi elmondásai alapján, eléggé megterhelő egy ilyen mértékű védőszimbólum megteremtése. Nem csak számára, de a lány számára is, így teljesen védtelenül állnának a lehetséges veszélyekkel szemben közel huszonnégy órán keresztül. A teljes kimerültséget követő napokról nem is beszélve. Eli kénytelen volt a munkahelyein beteget jelenteni.

- Egy kis magán sziget, amely teljesen védve van minden veszélytől. A nagybátyám hozta létre a számomra, hogy ha valaha nagyon megsérülnék, akkor ide biztonságban elvonulhatok, míg regenerálódom. Az ő mágiája és az enyém megfelelő keveréke alkotja a védelmet, így nem baj, ha az enyémet kivonom egy kis ideig az egyenletből.

- Azt értem, mivel már egyszer elmagyaráztad, de ez... mi most tényleg a víz alatt vagyunk? – nézett csodálkozva körbe.

A menedék egy sziklába vájt lakás volt hatalmas üvegablakokkal. A víz alatt voltak, és nagyon mélyen.

- Igen. Ez egy vulkanikus kőzetből kialakult magán sziget víz alatti része. A felszínen csak egy kis viskó áll egy homokos tengerparttal és sok fával. Itt lenn viszont úgy alakítottuk ki a menedéket, hogy több szoba van építve körbe-körbe. Mindegyikben vannak üvegfalak, ahogyan be tudtuk illeszteni a természetes mélyedésekbe. Az ablaküvegek direkt mélytengeri nyomásra lettek készítve, egy kis mágiával megspékelve, hogy külső szemlélő ne vehesse észre azokat. Próbáltunk a tenger témánál maradni, mikor berendeztük, de mivel mind a ketten férfiak vagyunk, nem hiszem, hogy bármilyen nőies vonást fellelhetsz benne – nézett körül Dylen, próbálva a lány szemével látni a helyet, azonban azonnal vissza is tért a tekintete Elire. Az elmúlt órákban megbabonázva figyelte minden egyes lélegzetvételét.

Az unokatestvére!

Milyen régóta szeretett volna egy olyan vérrokont a nagybátyán kívül, aki nem őrült, és akit biztonságban akar majd tudni. Egy amolyan barátfélét. Egy rokont. Nem egy olyat, aminek a titulusát átokként ejti ki az ember, hanem büszkeséggel és szeretettel. És nem utolsó sorban, nem akarja a halálát.

Van egy unokatestvére!

Bár a lány nem tudta, de a varázstetkó elkezdése előtt egy letapogatást végzett a genetikájában, és ez megerősítette a sejtését. A kérdés csak az volt, hogy a nagybátyja miért nem szólt róla egy szót sem. Vajon miért titkolta előle a lány létét? Vagy ő sincs tisztában azzal, hogy van a világban egy lánya? Tűnődött el a druida.

- Nos, hogy érzed, rendesen működik a szimbólum? – ült le mellé Dylen a franciaágyra, és Eli jobb alkarján tündöklő tintát ellenőrizte közelről.

- Igen. Sokkal több energiám van, mint az utazás kezdete óta bármikor. Köszönöm. Sokkal tartozom neked. Miért segítesz egyáltalán? - bizonytalanodott el Eli. Ritka volt, hogy bárki is érdek nélkül közeledett felé. Tudta, hogy a férfinak nincsenek negatív gondolatai vele kapcsolatban, mert az ereje már régen jelzett volna neki.

Kicsit kiborító érzés volt számára, hogy azonnal megbízott Dylenben, pedig számára teljesen idegen volt. Most mégis engedte neki, hogy egy varázs tetkót tegyen rá.

Zavaró volt ez az egész, mégis valahogyan megnyugtató volt Dylen jelenléte.

- Nos. Lássuk csak... - gondolkodott el játékosan a druida fiú. – Először is azért, mert gond nélkül átmész a védőfalaimon. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy nem jelentesz-e rám veszélyt. A másik ok a különleges képességem. Látom az emberek útját. Hadd nézzem csak! – fordította a lány kezét a fény felé, hogy minden szögből jól lássa a tetkót.