Eli megváltása (Összefonódott lelkek 2.) [Befejezett]

Huszadik fejezet

Dylen kint várta Elit a ház előtt. Nem adhatott neki több haladékot. Ideges járkálása akkor maradt csak abba, mikor megpillantotta a felé közeledő lányt. Fáradtnak tűnt, de nem a veszélyes fajtából.

- Hosszú nap?

- Hosszú és érdekes – állt meg előtte összevont szemöldökkel Eli, ahogy végig ment gondolatban a napján. A munka kellemesen elfárasztotta szellemileg. Lelkileg viszont feltöltődött az Ozzal való találkozás révén.

- Arawen tegnap megérkezett. Nem avattam bele a részletekbe, de szeretne veled találkozni. Meg kell győznünk, hogy segítsen megvédeni téged a közelgő veszélytől. Mindent el kell neki mondanunk.

- Dylen! És mi van akkor, ha én nem szeretnék könyörögni annak a férfinak, aki csak a fogantatásomban vett részt, amúgy meg soha nem is láttam? - Dylen átható tekintetét látva egy megadó sóhaj hagyta el Eli tüdejét. - A zavaró varázst csak a legvégső esetben fogom levenni – figyelmeztette Eli a druidát.

- Oké-oké – szorította össze az állkapcsát a szörfös óriás.

Szép csendben elfoglalták a konyhát, hogy Eli tudjon valamit kotyvasztani. Sikerült ráhangolódnia annyira, hogy most már egyre jobban rákapott a főzés ízére. A hosszú szenvedésekkel teli órák meghozták a gyümölcsüket, így már bátran főzött meg bármit, amihez volt egy jó receptje. Hogy elterelje a közelgő találkozás okozta izgalmak okozta stresszről a figyelmét, zenét kapcsolt, és arra táncolva vágta, aprította, pirította a dolgokat.

Dylen mosolyogva figyelte a lányt a pultra könyökölve, és gondolatban összehasonlította az ideérkezésekor csetlő-botló Elit, a mostanival. Ég és föld volt a kettő. Idegesen nézegette akkor még a lábasban, fazékban fövő ételt. Most dúdolva, nyugodtan állította be a hőmérsékletet, az időzítőt, és ellenőrizte a receptet.

Az illatok kicsalták Arawent is a szobájából. Összevont szemmel figyelte a jelentet a nappali ajtajából.

Mikor már csak rotyognia kellett egy keveset az ételnek, Eli elfordult végre a tűzhelytől, és szembe találta magát a smaragdzöld tekintettel, ami kísértetiesen emlékeztette arra, amit minden reggel a tükörben látott.

Tehát ez az alak az apja. A férfi, aki titokzatos módon felcsinálta az anyját, majd ugyanúgy eltűnt az életéből, a gyermekét egy őrült karmai között hagyva.

Dylen lélegzetvisszafojtva várta a kitörő vihart, mind bent a szobában, mind kint a természetben.

- Ara. Ő itt Eli. Eli, ő itt Arawen.

Arawen szikrázó tekintettel nézett a druidára, majd fojtott hangon szólalt meg.

- Azt hiszed, hogy a baba ténye változtat a válaszomon? Nem segítek a kis védenceden, akárhol is szedted össze.

Dylen haragosan összevonta a szemöldökét. Eli pedig karba tette a kezét, ezzel is védekező pozíciót vett fel, mely még jobban dühítette Dylent. Eli eddig biztonságban érezte magát itt. Nem hagyhatta, hogy ezen Arawen jelenléte változtasson.

- Vigyázz mit mondasz, hátha később megbánod a szavaidat! – ez egy kicsit kizökkentette Arawent.

- Vedd le az álcát, mutasd magad – nézett a lányra, aki karba font kezekkel hevesen rázta a fejét, és vádlón Dylenre nézett.

- Öööö... nem – jelentette ki, majd visszafordult a tűzhelyhez, hogy megkeverje az ételt.

- Eli! Kérlek! Ez nagy segítség lenne – kérlelte Dylen a lányt, de süket fülekre talált. A kis boszi, hogy ne hallja a férfit, dúdolásba kezdett, és feljebb hangosította a telefonját. – Eli! – sütötte ki az összes elektromos kütyüt a szobában Dylen. A konyhában néma csend támadt.