Eli megváltása (Összefonódott lelkek 2.) [Befejezett]

Harmincadik fejezet

Eli élettelen szemmel figyelte a hatalmas víztömeget, amely egyre közelebb és közelebb ért hozzájuk. Egyáltalán nem érdekelte a közelgő halál gondolata.

Elbukott.

Csak ez az egy gondolat kavargott a fejében.

Hiába találta meg a párját, ha mégis ahhoz a sötétlelkű férfihoz kell hozzámennie, kit egy fekete lyukhoz tudott csak hasonlítani. A férfi közelébe érve a sötétsége pont úgy szívta el belőle a lelket, mint a fekete lyuk nyeli el a fényt. Még akkor sem lenne képes mellette tölteni még egy percet, ha az élete múlna rajta.

Arra képtelen lenne.

Végre megtalálta a családját, amire mindig is vágyott.

Mióta tudomást szerzett arról, hogy John Smith nem az apja, a férfi nem volt rest minden egyes alkalmat megragadni, hogy emlékeztesse, nem tartozik a családjához. Tehát a szeretett nagyszülei, akikhez annyi vidám emléke kapcsolódott, senkik a számára. Ahogyan az unokatestvéreit, bácsikáit és nénikéit sem volt joga ezen a címen emlegetni John Smith előtt. Egyedüli családtagja mindig is az édesanyja volt, de őt John Smith kisajátította. A nő szeretetén és figyelmén senkivel sem osztozkodott.

De most, hiába lelt rá az unokatestvérére (aki vér szerint is az övé!), Dylen a saját démonaival küzd éppen egy távoli, ismeretlen szigeten. Nem törődve azzal, hogy védtelenül hagyta őt itt a parton.

Arawen még új volt neki. Egyszerűen nem tudott az apjaként gondolni rá, hiszen egy apa ott van, mikor gyerekként lehorzsolja a térdét, és tesz rá egy mesefigurás ragtapaszt, majd vesz fájdalomdíjként egy gombóc fagyit.

Elinek senki sem látta el a sebeit egészen addig, míg Amyval meg nem ismerkedett. Még mindig volt egy csúnya heg a térdén, amit kilenc évesen szerzett. Nem volt mély, és nem is lett volna rá ok, hogy maradandó legyen, ha el lett volna látva szakszerűen.

Fagyit is csak ritka alkalmakkor kapott, mikor a nagyszüleivel volt, akik igazából nem a nagyszülei.

Akár hagyhatná, hogy a víz elnyelje őt. Akkor nem kellene visszamennie a régi életébe.

Csak nagyon halványan volt annak tudatában, hogy a víz nem csak őt veszélyezteti, hanem a szeretteit is a parton. Nem utolsó sorban, ha ő meghal, akkor a lánya is vele együtt.

A víztömeg már csak két lépésre volt tőlük.

A sárkányok alakot váltottak, és éppen azon igyekeztek, hogy mindenki mást, aki veszélyben volt, az ár felé emeljenek. Oz Eli felé sietett, miután semmire sem reagált a nő.

Eli ugyanis nem érzékelt semmit a körülötte lévő világból. Életében talán először nem érezte a levegőben terjengő rezgéseket, érzéseket és sötét titkokat. Nyugalom járta át a testét. Egy kicsit büszke is volt magára, hogy az ereje ilyen hatalmas változást képes elérni. Hiszen soha nem gondolta volna, hogy képes ekkora szökőárat gerjeszteni!

Még mielőtt azonban Oz elérte volna Elit, a nő pocakjából egy erőtér lövelt a víztömeg felé, mely nem csak megfékezte és elterelte a vizet a háztól, a parttól és tőlük, hanem vissza is terelte eredeti medrébe, mintha mi sem történt volna az imént.

A legtöbben Arawen és Caleb felé néztek, ugyanis úgy gondolták, nekik lehet csak ilyen jelentős erejük. A két ősi azonban a szemük sarkából Elire pillantottak. Ők tudták. Ők érezték.

Oz védelmezően és egyben megkönnyebbülten váltott vissza ember alakba, és szorította karjai közé gyengéden, ám határozottan Elit.

- Nem mész oda vissza! - dörmögte Eli fülébe kénes lehelettel Oz, mintha bármelyik pillanatban kész lenne tüzet okádni. - Senki sem akadályozhat meg ebben az elhatározásomban.