Eli megváltása (Összefonódott lelkek 2.) [Befejezett]

Huszonnegyedik fejezet

Tizenkét évvel korábban

Meg az iskolából először hazaindult, majd eszébe jutott, hogy az anyukája egy karitatív rendezvényen vesz éppen részt, így az apjához kell mennie a munkahelyére. Szerencsére tudta az utat, így minden gond nélkül elsétált a hatalmas irodakomplexumhoz.

Odaérve azonban sötét ablakokat, és zárt ajtókat talált.

Szépen sorra vette a legutóbbi beszélgetéseket, melyeket a szüleivel váltott. De akármennyire is törte a fejét, nem tudott visszaemlékezni arra, hogy az apja említette volna, hogy ma délután előbb végez a munkahelyén.

Mivel azonban az elmúlt hónapok túlságosan megterhelőek voltak a számára, így voltak az emlékeiben sötét foltok. Várt egy kicsit, hátha valaki megjelenik őt keresve, de már rég besötétedett, és senki sem jött.

Végül megvonta a vállát, és úgy döntött, hogy akkor hazamegy.

Egyedül.

Éhesen.

Hát... nem élete legjobb ötlete volt, mint később kiderült.

Az utca egyik kivilágítatlan pontján egy furgon várakozott járó motorra. A színe fehér volt. Éppen akkor jutott eszébe Megnek, hogy az osztálytársait a szüleik egy ilyen kocsival szokták rémísztgetni, ha nem viselkednek jól, mikor elment mellette.

A kezdődő pánikrohamán az sem segített, hogy a kocsi ajtaja hirtelen kinyílt, és egy hatalmas kéz ragadta meg, majd a sötét kocsiba rántotta.

Az elrablója rezgéseit a félelme felerősítette, és képtelen volt kizárni az elméjéből a férfi csúf múltját és gondolatait a jövőre nézve. Ez azonban új volt. Eddig ugyanis csak a sötétlelkű lények rezgéseit érezte meg, és lett tőlük rosszul. Most azonban sokkhatásként érte, hogy sikítozó kislányokat lát egy üres gyárépületbe zárva, akik vele egyidősek lehettek.

Hiába nyugtatgatták az elrablói, hogy az apukájához viszik, nem hitt nekik. Bár az arcukat a sötét miatt nem látta, a rezgéseik alapján ismerősnek tűntek a számára. Szinte biztosra vette, hogy egyszer már találkozott velük a szülei összejövetelén. Tehát akár el is hihette volna nekik ezt.

Mikor az egyik lámpánál megálltak, sikítozni kezdett. Nem tudta megmondani, hogy miért éppen ott és akkor tette végül ezt meg. Egy belső sugallatára hallgatva azonban kinyitotta a száját, és élete leghangosabb sikolyát eresztette ki a torkán. Az egyik férfi nem tétlenkedett, és betapasztotta a száját a kezével. A lány eddig elnyomott ereje azonban a felszínre tört.

Az őt fogva tartó kezét megégette. A férfi szitkozódva engedte el a lányt, aki tovább folytatta a sikoltozást, amíg egy másik férfi hátulról próbálta meg lefogni, akinek önkéntelenül lefagyasztotta a csontjait, így, míg az a fájdalomtól sikított, kibújt a fogságából, és a kocsi ajtaja felé kezdett kúszni, azonban onnan is neszt hallott, ezért visszafordult, és a legtávolabbi sarokba húzódott. Kalapáló szívvel várta, hogy kinyíljon az ajtó.

***

Oz alig akarta elhinni, hogy az ereje ismét önálló életre kelt.

Fogalma sem volt arról, hogy milyen évet írnak jelenleg. Tippje azonban volt, hogy hol is van.

Az utca ismerősnek tűnt, bár a jelenben vannak benne változások.

Járt már itt, pár hónapja.

Meg nagyszülei ebben a városban laktak. Mikor felkereste őket, körbejárta az egész várost, hátha Meg illetve John nyomára bukkan. A keresés sikertelenül zárult, ám annyiszor ment végig egy-egy utcán, hogy már betéve tudta a város térképét.