Tia Marsh: Akvamarin

1. Fejezet

A nagy zűrzavar akkor kezdődött, amikor anyám és Jacob kitalálták, hogy ideje lenne egy családiasabb hangulatú közös vacsorát beiktatni. Akkor már találkoztam párszor Jacobbal, amikor eljött anyámért, hogy elfuvarozza az étterembe, vagy amikor elvitte dolgozni a kórházba. Sőt, egyszer alsógatyában is összefutottunk hajnal kettő körül a hűtő előtt. Azután egy darabig akármennyire is voltam szomjas, éjszaka sosem mentem ki a konyhába.

Szóval anyám kitalálta a közös családi vacsorát, én pedig aznap erre igyekeztem. Este hét volt megbeszélve, késésben voltam. Ráadásul zuhogott az eső, és esernyő sem vittem magammal. Ragyogó nyári nap, a franc se gondolta, hogy jön egy vihar. Így az esőben rohantam hazafelé, miközben majdnem megfagytam a csuromvizes pólómban.

És akkor hírtelen beleszúrt a mellkasomba a fájdalom. Rohadtul kellemetlen, ha a szíved hetven helyett száznyolcvanat kezd el verni. Aztán jöttek a tünetek: szédülés, légszomj, fájdalom. A csúszós úton hátra taknyoltam, magam alá temetve a hátizsákomat, amiben a gyógyszer volt, és képtelen voltam megfordulni.

Akkor tényleg azt hittem, hogy meg fogok ott halni. Komolyan. Általában szkeptikus vagyok ezekkel a hülyeségekkel kapcsolatban, hogy lepereg az életed, meg fényt látsz az alagút végén. Én egyiket sem éltem át, de éreztem, hogy nem kapok levegőt, nem tudok felállni, és a fájdalom ki akarja tépni a szívemet a helyéről. Magamban már kezdtem megfogalmazni a búcsút földi életem végszavaként, sőt, még a könnyeim is kicsordultak. Azt hittem, elérkezett a vég, ám egy teljesen ismeretlen hang szólalt meg fölöttem.

– Hé, jól vagy? – A hang gazdája egyre közeledett, igaz a könnytől homályosan láttam, de egy fekete hajú srác hajolt oda hozzám. – Hívjak segítséget? Mentőt?

Na, erre kezdtem észhez térni. Ha mentőt hívnak hozzám, anyám belehal az idegességbe, miután pedig hazavisznek, hetekre olyan lesz, mintha hozzám ragasztották volna. Nagy nehezen kinyögtem, hogy:

– Gyógyszer kell... A táskámban...

A srác erre körbenézett, aztán rájött, hogy a táskán fekszem. Két pillanat alatt, mintha csak egy pihe lettem volna, felültetett, és kihúzta alólam a táskát. Kezével tartotta a tarkómat, és a mellkasának döntötte a homlokomat, én meg elgondolkodtam, hogy vajon orvosnak készül, vagy csak véletlenül tudja, hogy a nyak simogatása csökkenti a tachycardia tüneteit.

Nem sokkal később az orrom alá tartotta a gyógyszeremet, és egy üveg ásványvizet. Mivel nem tudtam megmozdítani a kezeimet, amivel a mellkasomat szorítottam, így ő tette be a számba a gyógyszert és itatott meg.

Szívbetegként olyan számomra az a hülye gyógyszer, mint a drogosnak egy füves cigi. Menedék, életmentő, és megszáll tőle a nyugalom. Sokszor gondolkoztam már azon, hogy akár csak egy fehér cukorka is lehetne, akkor is elmúlna tőle a fájdalom. Amint bevettem, rögtön kezdtem érezni a javulást. Percek elteltével pedig egész normálisan tudtam lélegezni és mozogni is.

A srác megvárta velem, amíg jobban nem leszek. Ott ült szó nélkül mellettem az utcán, az eső zuhogott ránk. Amikor kezdtem létrejönni, belém karolt, és eltámogatott az úgy kétszáz méterre lévő buszmegállóba, ahol minden száraz volt, és lenyomott az ülésre.

– Jól vagy? Kell még valami? Felhívjak valakit? – Fáradtam elmosolyodtam, és végre felemeltem a fejem, hogy megnézzem, ki is ő, és megköszönjem neki a segítséget.

Megdermedtem. Ismertem a srácot, pontosabban Ethan Howlert, de ezelőtt egy szót sem beszéltünk. Egy évvel járt fölöttem, és eléggé rossz volt híre a suliban. Ránézésre sem volt bizalomgerjesztő, hiszen szerette a fekete színt, a láncokat és a bakancsot is. Mindemellett az a hír járta róla, hogy fékezhetetlen, agresszív, és már a rendőrséggel is dolga volt, csak az apja menő ügyvéd, ezért eltussolták a dolgot. Ethannek voltak barátai is, ha lehet így nevezni azt a négy srácot, akik falkaként követték őt, a suliudvaron mindig ugyanannál a padnál, az ebédlőben ugyanannál az asztalnál ültek. Senki sem nagyon mert hozzájuk szólni, bár egyikük, ha jól tudtam Tintától, rendszeresen írt a suliújságba, egy másikuk pedig a diáktanács tagja volt.