Tia Marsh: Akvamarin

19. Fejezet

Kinyitottam a szemem. Egyedül feküdtem egy idegen ágyban, hófehér falak között, a velem szemben lévő ablakon éjfekete sötétség nyomult a szobába. Minden csendes volt, nem mozdult semmi. Az ágyam melletti fotel üresen árválkodott.

Átszaladt az agyamon minden, ami történt. Be kellett csukom a szemem, és megkapaszkodnom az ágy keretében, mert újra megszédültem. De ezúttal nem jöttek a tünetek, nem volt sem szívdobogás, mert valószínűleg telenyomtak gyógyszerrel.

Fájt, hogy egyedül ébredtem, hogy nem ült mellettem Ethan. Lehet, hogy azután, ami történt, soha többé nem látom. Hogy így lebuktunk. Aztán eszembe jutott, hogy ő már Halloweenkor kész lett volna előbújni. Kifújtam a levegőt, ami belém szorult. Ethan nem lépne le.

A szobában lévő csukott ajtó felől motozást hallottam, majd valaki lehuzta a WC–t. Ethan! Hála az égnek, mégsem vagyok egyedül, csak pont akkor ébredtem, amikor kiment a mosdóba. Amikor nyílt az ajtó, az arcomra fagyott a mosoly, ami az előbb odakúszott. Egy ősz hajú fickó lépett elő, akit nem ismertem. De amikor megfordult, és megláttam kék szemeit, megrémültem.

– Ethan?

– Örülök, hogy végre méltóztattál felébredni – dühösnek hangzott.

– Mi ez az egész?

– Ötvenkét éve várom, hogy felébredj.

– Mi?

Ránéztem a kezeimre, azok is mind ráncosak voltak, rusnya foltokkal tarkítva. Éreztem, hogy emelkedik bennem a pánik, de a szívem dobogása nem gyorsult. Ahogy erre gondoltam, hirtelen hiányérzet töltött el. Benéztem a pólóm alá, de a szívem helyén csak egy megperzselődött koromfekete lyukat láttam, egyenetlen sebszélekkel.

– Tíz év után adományozták oda – Ethan hangja keserű volt és csalódott, miközben vállat vont.

– Anyáék hol vannak?

– Rég halottak – válaszolta Ethan játszi könnyedséggel, majd felnevetett.

Riadtan nyitottam ki a szemem. Egy türkizkék falú szobában feküdtem. A kezemben kanül, a karom és a fejem bekötözve, mellettem infúzió, odakint ragyogott a napsütés. Csak álmodtam! Hála ég!

– Ryan – Anya jelenléte rázuhant a tudatomra. De mielőtt bármit is tettem volna, megnéztem a kezeimet. Olyanok voltak, mint mindig. Benéztem a pólóm alá, nem volt lyuk.

– Ryan? – Anya szemében riadtan ült az aggodalom.

– De jó, hogy élsz – sóhajtottam megkönnyebbültem, ahogy megláttam a mellettem lévő széken görnyedő alakját. Erre egyből felpattant, odasuhant mellém és megfogta a homlokomat.

– Lázas lehetsz, keresek valakit, hogy felébredtél.

De gyorsan elkaptam a kezét és felülve hozzábújtam.

– Sajnálom, sajnálom, hogy nem mondtam el.

Anya hallgatott. Fogalmam sem volt, milyen reakciót várok, de megrémített a csend. Annyira biztos voltam benne, hogy Anya el fog fogadni, hogy bele sem gondoltam, mi lesz, ha mégsem. Ha azt mondja utál, ha azt kéri, ne találkozzak Ethannel, ha azt mondja, takarodjam otthonról, ha azt hiszi, hogy...

– Sejtettem. – Halk hangja megreszkettetett. Nem mertem ránézni, lehajtottam a fejem. Anya leereszkedett mellém az ágyra, és egyik kezével a kórházi takarót simogatta, a másikkal pedig a hajamat.

– Mikor kezdődött?

– Az első közös hétvégén, amikor Jessica elutazott. De én már előtte is... Ethan megmentette az életemet. Amikor tavaly volt Jacobbal az a vacsora és rosszul lettem, Ethan segített.