Tia Marsh: Akvamarin

17. Fejezet

Csak bámultunk egymásra Ethannel. Kezdett elönteni a pánik, ide–oda cikáztak a gondolataim, és a leghangosabb azt dübörögte odabent, hogy én ebből az öltözőfülkéből nem merek kilépni a Nagyi szeme elé. Ha csak arra gondoltam, hogy ki kell innen mennem, elfogott a hányinger és forogni kezdett a világ.

– Nyugi, Ryan – lépett mellém aztán Ethan. Megölelt és addig simogatta a hátamat, míg össze nem szedtem magam.

Csendben levetettem az öltönyt, Ethan is kiválasztotta azt, ami szerinte a legjobban állt neki. Felöltöztünk, gépiesen mozogtam. Csak a Nagyi járt a fejemben. Eddig úgy tűnt, nincs azzal baja, hogy egy fiú tetszik. De mi lesz, ha elmondja otthon?

Fogalmam sincsen, mennyi idő telt el, amikor Ethan és én vége kinyitottuk az ajtót, és kiléptünk a valóságba. Körbenéztem, de nem láttam sehol a Nagyit. Jéggé fagyott minden porcikám a gondolatra, hogy esetleg itt hagyott minket. De az egyik alkalmazott azonnal szaladt, és a Nagyi Patsyvel egyetemben hamar előkerült.

– Nocsak, mi ez a hallgatás? – vizslatott Patsy.

A Nagyira kaptam a tekintetem. Pont olyan volt, mint általában, de az állán megfeszült egy izom, ami azt mutatta, hogy ideges. – Nem sikerült megtaláni a befutót?

– De, ezek lesznek – szedte össze magát Ethan helyettem is.

Patsy átvette az öltönyöket, megvizsgálta őket, lelkesen bólogatott, felsorolta a legjobb tulajdonságaikat, majd a Nagyival együtt elvonult, hogy megoldják a fizetést. Közben a többi alkalmazott az általunk hátrahagyott öltönykupacot akasztgatta vissza a helyére.

Ethannel a fal mellé húzódtunk, hogy ne legyünk útban. Onnan lestem a Nagyit, és pánikoltam szét az agyam, hogy vajon mi fog történni velünk ezután. Ethan halkan megszólalt:

– Minden oké lesz, hallod? Ha kell, én beszélek vele. Ő az egyetlen, akinek elmondtad a családodból, nem fog visszaélni a bizalmaddal.

– Nem mondtam el, csak ránk nyitott.

– De azt elmondtad, hogy vagyok, hogy van egy fiú. Szerintem beszéljünk vele, talán meg fogja érteni, hogy ne szóljon senkinek.

Furcsa volt, hogy Ethan mentegeti előttem a Nagyit. Azt, akiben eddig a legjobban meg tudtam bízni, hiszen tényleg csak őt avattam be egyedül a családból.

Fizetés után teljes csendben szálltunk vissza a kocsiba. Én hátra ültem, hogy elbújjak Nagyi szeme elől, de a visszapillantó tükörben is égetett a tekintete. Ethan beült mellém, és megfogta a kezemet. Most már úgyis felesleges volt titkolózni, a kézfogás pedig segített, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. A mellkasomban hangosan dübörgött a szívem, legalább kilencvennél járt a pulzusom. Nagyon nem akartam, hogy légzőgyakorlatoznom kelljen előttük.

– Szeretnék veletek beszélgetni, tudtok valami nyugodt helyet? – kérdezte Nagyi. Ethan pedig felajánlotta, hogy menjünk el hozzájuk, nincs otthon senki.

Huszonhárom perc múlva mind a hárman Ethanék nappalijában ültünk. Furcsa volt a hosszúra nyúló csend, mert Nagyinak lételeme a beszéd.

– Sajnálom, hogy nem mondtuk el – Ethan volt a bátrabb, ő meg mert szólalni.

Nagyi megrázta a fejét.

– Nem tudom, Ryan mennyit mesélt neked a fiatalkoromról, mindenesetre láttam egyet s mást, és már nagyon régóta eszembe sem jutna mások élete vagy döntései fölött ítéletet mondani. Patsy például épp ma mesélte, hogy a negyedik esküvőjére készül egy alig negyven éves férfivel. Ha boldogok, csinálják. Ráadásul a szerelem olyan megfoghatatlan, kiismerhetetlen misztérium, amit nem szabadna korlátozni. De hát mi mást vártok egy vén hippitől – itt felnevetett, de a nevetése végül köhögésbe fulladt. Az a sok titokban elszívott cigi.