Tia Marsh: Akvamarin

Egyszer visszajövök!

Különálló novella Tina és Samantha főszereplésével.

Tina egész úton azt szajkózta magának, hogy minden rendben lesz. Minden a legnagyobb rendben lesz. Sammy hazament, bent ül a jó meleg házban, esetleg bebújt a puha takarók alá és békésen alszik, elfelejtve minden gondját. Holnap karácsony, itt ez a szívet melengető, családi ünnep és Sammy is boldogan eltöltheti majd a mamájával és velük, hiszen meghívta magukhoz!

Ujjpercei, ahogyan szorította velük a kormányt, teljesen elfehérdetek. A kocsi szélsebesen suhant végig az urcákon.

De mi lesz, ha Sammy nincs otthon? Ha történt vele valami? Ha a végtelenül sok híd korlátjának valamelyikébe kapaszkodik éppen, és bámulja az alatta sodródó jéghideg habokat. Tina látta maga előtt, ahogyan piros, kötött sapkája alól hosszú haja lefelé lóg, a sötét végtelenségbe. Aztán elengedi a korlátot, és csak zuhan, zuhan bele a jeges folyóba.

Hirtelen egy autó dudája üvöltött bele a Tinát bekebelező rémképbe. A francba, áthajtott egy piros lámpán! Gyorsan megrázta magát, majd  lehúzódott az út szélére. Holnap karácsony, alig volt forgalom, csakis ennek köszönhette, hogy nem történt nagyobb baj. Ütemesen lélegzett, csak hogy megpróbálja lenyugtatni az egész testét rázó remegést.

Lassabban hajtott tovább, és direkt figyelt rá, hogy ne kalandozzanak el a gondolatai. Azzal nem tud Sammynek segíteni, ha kinyíratja magát. Kényszeresen a vezetésre és az útra összpontosított. Már csak három utca és ott lesz Sammy háza előtt. Olyan gyorsan fogytak a kilométerek, hogy ideje sem volt felkészülni a látványra, ami fogadta:

Sammy ott ült a lépcsőn. Térdeit magasra húzta, egészen a mellkasához, és közben maga elé bámult. Tina megállította a kocsit, és csak nézte, ahogy Sammy felemeli a fejét. Nem látta az arcát, mert a havas és jeges utak fénye nem volt elég, hogy megvilágítsa a sötétséget. Leállította a motort, lassan, megfontolt mozdulatokkal kapcsolta ki a biztonsági övét, nyitotta ki az ajtót és szállt ki az autóból. Legszívesebben Sammyhez rohant volna, hogy megölelje, hogy magához szorítsa és érezze, hogy él, lélegzik, jól van, nem pedig a jéghideg víz alatt sodródik megfagyott, dobbanástalan szívvel. De inkább lassan mozgott, félt, hogy Sammy elszaladna előle. Ahogy átlépett a kertkapun, mégsem tudott magának parancsolni, léptei olyan sebesen vitték előre, hogy így is szinte futva érkezett meg Sammy lábai elé.

Úgy érezte, percek telnek el csendes moccanatlanságban. Végül Sammy mellé ült, és megragadta a kezeit. Jéghidegek voltak. Nem néztek egymásra, még csak nem is szólaltak meg. Tina szinte érezte, ahogyan hül körülöttük a levegő, egyre jobban elgémberedtek a tagjai, és átfagyott mindene. Nem bírta tovább.

– Menjünk be.

Sammy ránézett. Végre elég közel ült hozzá, így láthatta a szemében megcsillanó pánikot. Sammy megrázta a fejét.

– Nem akarom többet betenni a lábam ebbe a házba.

Tina megszorította Sammy kezeit, amik lassan kezdtek felmelegedni a tenyerében.

– Legalább a mamádnak szólni kellene, hogy minden rendben. Szegény, biztosan aggódik.

Sammy hátrapillantott. Az egyik ablak függönye mögül halványan kiszűrődött a TV vibráló fénye. Bólintott.

Lassú mozdulatokkal felálltak a lépcsőről. Tina érezte, hogy egészen elzsibbadt a lába. Minden mozdításra ezenyi apró tűszúrásként szaladt végig rajta a fájdalom. Sammy kinyitotta az ajtót. A meleg olyan erővel áradt ki feléjük a téli dermedtségbe, hogy Tina megtántorodott. Odabent halkan hallatszott a TV duruzsolása, és szállt feléjük a karácsonyillat: fenyő és fahéjas sütemény. Sammy megrázta a fejét, amikor meglátta, hogy a nappaliban álló karávsonyfa mellett egy nagy tál mézeskalács illatozik. Tina látta, hogy mindegyik ki is van díszítve, bár a minta némelyiken elfolyt. A többin is remegős, öreg kezek munkája mutatkozott.