Tia Marsh: Akvamarin

245

Különálló novella. A regény befejezése, tehát a tengerparti jelenet után kb. fél évvel játszódik.

Ryan a cipője orrát bámulta. A tél végi nap kellemesen melegítette az arcát, ahogy átsütött a fák között. Kezében idegesen gyűrögette a térdén pihentetett összecsukott könyv sarkait.

Nem értette magát, a saját érzéseit. Mindennek tökéletesnek kellett volna lennie, itt volt a péntek, a közös hétvége kezdete, de ő mégsem akart hazamenni. Becsukta a szemét, hogy ne lássa az előtte fodrozódó vizet. Nagyra nőtt a nád, levágták év elején, így most tökéletes rálátás nyílt a vízben pihenő fatörzsre.

Úgy érezte, az a kicsit több mint egy évvel ezelőtti nap, amikor megcsinálta a bátorságpróbát Ethannel már túl régen volt. Egyből felzubogott belsőjében a szeretet. Megpróbált belekapaszkodni szíve gyors dobbanásaiba, hogy újra átélje a múltat, de a ritmus elszökött tőle. Vállait megülte a végtelen szomorúság.

- Azt hittem, otthon leszel.

Majdnem lezuhant a padról ijedtében, amikor Ethan megszólalt mellette azon a csendes, mégis sokat tudó hangján.

Ryan elszégyellte magát, és élvezte a fájdalmat, ahogyan sejtjeibe szivárgott a bűntudat. Hogyan is gondolhatta azt, akár egy pillanatig is, hogy már nem szereti? Megkereste a karkötőjén logó a kagylót és rásimította a mutatóujját. Az apró recék segítettek neki, hogy megtalálja a hangját.

- Kellett egy kis egyedüllét.

Ethan nem moccant mögötte. Ryan nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e ennek. Nem érzett magában elég erőt a másik kék szemébe pillantani. Vajon, ha Ethan belelátna a fejébe, képes lenne ugyanígy szeretni őt, mint eddig? Vajon ha azt látná, hogy Ryan gyakran inkább elmenekülne máshová, mint hogy otthon legyen vele a hétvégén, akkor megértené?

Nem valószínű, Ryan sem értette meg önmagát.

Ethan végül elunta a csendet és Ryan arra eszmélt, hogy távolodnak a léptei. Megrémült. Gyorsan felugrott a padról, és Ethan mellé szegődött. Összefűzte az ujjaikat, mert bizsergett a bőre a másik érintése után, de gyorsan el is kellett engednie, mert kiértek a tó melletti sűrű sövény takarásából.

Ryan utálta magát. Megvolt mindene, akkor mégis miért nem boldog?
Megfogadta, hogy kitalál valamit. Nem akarta elveszíteni Ethant.

💙

Anya a befelé fordított tenyerével támasztotta meg a derekát, amikor felegyenesedett. Ryan alig várta, hogy lássa majd, ahogy napról napra változik a teste, és egyre gömbölyűbbé teszi a benne növekvő új élet.

Ryan elmélyülten rágta a ceruzája végét, és közben a füzetébe firkált. Gondolatai megint a szokásos köröket rótták. Vajon miért nem elégedett mindazzal, amit kapott? Hiszen itt van neki Ethan, igaz, hogy csak hétvégente az egyetem miatt, de ez is csak ideiglenes. Nemsokára nagytesók lesznek mind a ketten. Furcsa érzés volt, de ha Ryan befelé figyelt, melegséget érzett a kisbaba gondolatára.

Megrázta a fejét, és megpróbált Anyára figyelni, aki hozzá beszélt.

- ...kell valami a boltból, mert délután megyek.

Ryan elpirult. Soha, de soha nem fogja ezt megszokni. Igen, ez lehet a baj. Néha visszavágyott az előbújás előtti állapotba, az édes titokzatosságba. Most hogyan mondja azt, hogy igen, Anya, légyszi hozz nekünk is egy doboz óvszert, jó lenne a tizenkettes kiszerelés. Ryan leginkább attól jött zavarba, hogy Anya gond nélkül megvenné őket.