Tia Marsh: Akvamarin

11. Fejezet

Kábé tíz óra lehetett, amikor Ethan meg én beléptünk a lakásba. Anyáék ilyenkor még nem aludtak, főleg szombaton, ezért aggódtam, mi lesz, ha meglátják, hogy Ethan is velem jött. A nappaliban ültek a kanapén és a tévét nézték.

Mivel nem volt előre megbeszélve, hogy Ethan itt alszik, ezért tudtam, hogy meg kell kérdeznem, maradhat-e. Próbáltam normális hangon beszélni, mintha nem a barátomat próbálnám hazacsempészni.

– Anya, igazából… szóval Ethan itt alhatna? – nyögtem ki zavarban. Arra gondoltam, milyen pocsék kém lennék, hiszen ha Ethan és köztem nem lenne semmi, ez nem ment volna ilyen nehezen.

– Persze, mindjárt előszedem a matracot – indult Anya, hogy felálljon a kanapéról, de Jacob kérdése megakasztotta a mozdulatát.

– Miért?

Jacob tekintete oda-vissza járt közöttünk, és bármennyire próbáltam nyugodt maradni, a fülem égni kezdett zavaromban.

– Amúgy is úgy volt, hogy egy haveromnál alszom – vont vállat Ethan. Az ő hangja bezzeg határozott és nyugodt volt.

– Akkor miért nem annál a haverodnál vagy?

Ethan nem válaszolt, de benne rekedt a tüdejében a levegő, és a feszültség ott vibrált közte és az apja között.

– Ugyan már, Jacob – simította anyám nyugtatóan Jacob karjára a tenyerét, majd megpaskolta. Aztán felállt a kanapéról és Ethanre mosolygott. – Maradj csak nyugodtan, szívesen látunk.

– Köszönöm – bólintott Ethan, aztán elsomfordáltuk a szobám felé.
Mielőtt becsuktam magam mögött az ajtót, még hallottam, ahogyan Anya félhangosan próbál Jacob lelkére beszélni. „Lehetnél vele egy kicsit kedvesebb.” és „Nem jobb, ha tudod, hol van?”.

– Megágyazok neked, ha végre... – kezdtem a szobám sötétjében. Épp a villanykapcsoló felé mozdultam, de Ethan magához húzott és belesuttogott a nyakam bőrébe.

– Az ágy érdekel a legkevésbé.

Talán a zenekari próba sikere, vagy az, hogy idáig eljutottunk, szállt a fejünkbe, de Ethan megcsókolt, bennem pedig az ajkának simítása feloldott minden ésszerű gondolatot. Jó volt a tűzzel játszani.

– Tévedtem, mégis érdekel az az ágy – suttogta, miután szétváltunk. Muszáj volt nevetnem és ő is olyan gyöngyözően kacagott fel, ahogy még sosem hallottam.

– Mit nevetgéltek itt a sötétben? – lépett be az ajtón Anya, magával hozva a folyosóról a lámpafényt. Kezében takarót, párnát, törülközőt és a felfújható matracot fogta. Mivel mindkét keze tele volt, és alig tudta kinyitni az ajtót, biztos voltam benne, hogy nem látta, hogy egy pillanattal korábban még Ethan nyakát karoltam át.

– Semmit – nyögtem, és inkább elvettem tőle a sok cuccot.

Miután Anya kiment, megágyaztam és Ethan matracát is felfújtuk, rám meg megint rámtört a zavarom. Ethan előpakolta a telefonját, a kulcsát, a doboz cigijét és az öngyújtóját a zsebéből az asztalomra, aztán felém fordult.

– Elmegyek fürdeni, oké?

– Persze, menj nyugodtan – bólintottam, és az ágyamra dobott kupacból előkerestem neki a sötétkék vendégtörülközőt, és a kezébe nyomtam. – Addig keresek neked valami alvós pólót.

– Ha akarsz, csatlakozhatsz – hallottam a hátam mögül, miközben a szekrényajtót tártam szélesre. Felé kaptam a fejem, de Ethan már bement a fürdőbe.

Le kellett ülnöm az ágyamra, hogy újra kapjak rendesen levegőt. A szívem vad kalapálásba kezdett, de nem volt merszem megszámolni a pulzusomat. A fürdőből kiszűrődött a megeresztett zuhany hangja. Ethan az itt töltött hétvégén is mindig a zuhanyt választotta a kád helyett. Micsoda mázli, hogy Jacob lakásában mind a kettő be volt építve mindegyik fürdőszobába. Ethan biztosan hozzászokott a sok zuhanyzáshoz az úszás miatt, talán neki ez a megnyugtató.