Tia Marsh: Akvamarin

2. Fejezet

Először le sem esett, hogy ez a mondat olyan volt, mintha egy béna filmből idéztem volna. Meg úgy az egész jelenet is, ahogyan feltéptem az ajtót és közbeszóltam. A tanárok megdermedtek, én meg inkább rájuk próbáltam figyelni, mint hogy Ethan jeges pillantásával törődjek. Az a bizonyos jelenet volt, amikor a filmekben feszülten húzzák a hegedűt, vagy amikor síri csönd van, az az idegfeszítő csend, amikor még azt is hallani, ha egy porszem leesik a szőnyegre. Aztán szerencsére észbe kaptam, és megpróbáltam menteni a menthetőt. Őszintén bevallom, nem Ethan miatt csináltam, hanem a saját testi épségemért. Mert a szakadó esőben Ethan akármennyire is normálisnak – sőt, kedvesnek – tűnt, most nagyon nem úgy festett.

– Khm… szóval tegnap este rosszul lettem az utcán, Ethan pedig segített nekem. Ez valamivel hét után történt.

Na, ennyire gáz az, ha próbálom menteni a menthetőt. Először persze nem akartam a tanári kar orrára kötni, mekkora balfék voltam megint, semmi kedvem nem volt beismerni, hogy baromira képtelen vagyok vigyázni magamra. De aztán mérlegeltem. Két lehetőségem volt: vagy azt kamuzom, hogy összefutottunk Ethannel az utcán, és jól eldiskuráltunk, aztán pedig még haza is kísért, vagy elmondom az igazat. Az első variáció annyira hihetetlen volt, hogy még azt hitték volna, Ethan fizetett le azért, hogy megvédjem a bőrét – amit, megjegyzem, el tudtam volna képzelni róla.

Miután mindezt előadtam, Roster morcosan bólintott, én meg gyorsan elnézést kértem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Legszívesebben visszasprinteltem volna az osztályomba, de inkább lelassítottam a lépteimet. Persze mire odaértem, Tina ismét rám mászott a „hol voltál, mit csináltál” kérdéseivel. Én azonban csak megvontam a vállam, és figyelmen kívül hagytam. Fura lehet, de Tinánál ez működik, és csak minimális sértődéssel jár. Tinának folyton annyi mondanivalója van, hogy ha fel is tűnik neki, hogy nem válaszolok egy–egy kérdésére, keres más témát és azzal folytatja.

A nap nagy része eseménytelenül telt. Nem volt kedvem nagyon kimozdulni a teremből, megvallom, be voltam rezelve, féltem Ethan Howlertől, vagy bármelyik haverjától. Voltak páran, és egyikük sem volt túl szimpatikus. A fene se tudhatja, mi jár a fejükben. Különben meg még mindig nem tudtam, hogyan kellene viszonyulni a dologhoz, de aztán az unalmas tanórák alatt arra a megállapításra jutottam, hogy az lesz a legjobb, ha úgy teszek, mintha semmi sem történt volna.

Jó ötlet volt, kár, hogy a vártnál korábban befuccsolt. Tina a harmadik óra után meghozta az infót, miszerint “Ethan Howlert tisztázták a vádak alól”. Ezt így mondta, mintha valami ítélőszék előtt állt volna. Mondjuk nem irigyeltem, ahogyan körbevették őt a tanárok, eléggé vérszomjasnak tűntek. Csoda, hogy élve kikerült onnan. Mindenesetre megnyugodtam, és naivan azt hittem, végre nyugtom lesz.

Csak aztán elkezdődött a pletyka, először fogalmam sem volt, melyik tanár kezdhette, mert, hogy nem Ethan volt, az száz, mindenesetre az ötödik órára már a fél osztály odazarándokolt hozzám, hogy jól vagyok–e, és hogy valóban rosszul voltam–e tegnap, és tényleg Ethan segített–e. Na, fasza. Marhára örültem Mrs. Forester lepcses szájának – mert mint később Tina felvilágosított, ő nem bírta magában tartani az információt. Mindezek hatására a nap végére Ethan jóformán hősnek lett kikiáltva, én meg valamiféle kis szerencsétlen gyökérnek, akinek Ethan mentette meg az életét. Nem tett jót az amúgy sem túl fényes hangulatomnak.

A tanórák végére már alig vártam, hogy szabaduljak a suliból és hazaérjek, de ott meg anyám várt az ajtóban, összefont karokkal, ami sosem jelentett jót. Dana anyja őt is felhívta, ennek köszönhetően hatalmas lelki fröccsöt kaptam, mert képes voltam egy újabb rohamot elhallgatni. Időpontot is kért az orvostól, így este hatig a kórházban rohadhattam kivizsgáláson, ahol aztán megállapították, hogy semmi, de semmi bajom. Már persze a meglévő szívproblémán kívül. Remek!