Tia Marsh: Akvamarin

9. Fejezet

Néztem Anya arcát, ahogy kipirultan és csillogó szemmel beszél arról, hogy mennyire kedves tőlünk, hogy mennyire aranyosak vagyunk Ethannel, és mennyire jó, hogy ilyen jól kijövünk egymással.

Bólogattam és mosolyogtam. A gyomromban mintha nyúlós polipkarok tekeregtek volna a gondolatra, hogy egyszer ki fog derülni az igazság. Hogy egyszer színt kell vallanom, és Anya szívét én is össze fogom törni, nem csak apám.

Másnap a suliban Tina azonnal elráncigált az udvar hátsó része felé. Este azt írtam neki üzenetben, hogy minden rendben ment és majd személyesen elmesélem. A nagy újrahasznosítós konténerekhez mentünk, ahová néha a kóbor macskák is jártak.

Tina túlságosan lelkes volt a témával kapcsolatban és szó szerinti idézeteket követelt, én viszont képtelen voltam mindent elismételni újra, csak szűkszavúan írtam körül a történteket.

– Akkor most jártok? – ragadta meg Tina a karomat, a hangja remegett az izgalomtól. 

– Asszem.

– Mi az, hogy „asszem"? – vonta össze a szemöldökét.

– Hát nem kérdeztem meg, de...

– Jaj, Ryan, ne bénázzál már. Jártok! – jelentette ki határozottan és erre már nekem is el kellett mosolyodnom. Basszus, igen, járok Ethan Howlerrel! És ekkor Tina mosolyát látva kicsit elszorult a torkom, mert rámtelepedett a barátságunk súlya. Örültem, hogy így ahogy vagyok és amilyen vagyok, úgy is elfogad.

Ez a nap egy átlagos csütörtök volt. Az időjárás egyre hidegebbre fordult, így esélyem se volt, hogy láthassam Ethant az udvaron, ahogyan futja a köröket a kék melegítőjében. Az órákon nehezen tudtam figyelni, mert egyfolytában ő járt a fejemben.

Amikor aznap először megpillantottam, nem volt egyedül. Az úszóklubos Kyle állt mellette. Kétségbeesetten magyarázott, Ethan komoran megrázta a fejét. Kyle erre felsóhajtott és a földre szegezte a tekintetét, mintha egy egész világ súlyát rakták volna a vállaira. Szó nélkül fordult meg és sétált el. Ethan pár pillanattal később olyan hangosan csapta be a szekrénye ajtaját, hogy a közelben állók mind összerezzentek.

Tina felé fordultam, hogy megkérdezzem, ő is látta-e mindezt, és szerinte mi történt köztük, de már nem volt mellettem. Felhangozott a csengő, így én is besiettem a terembe.

Az ebédlőben minden olyan volt, mint az előző nap, csak most egészen másképpen éreztem magam. Mert most találkozott Ethannel a tekintetünk, és ő szolid, ám mégis pajkos mosolyt küldött felém három asztal távolságból.

– Jaj, ne flörtöljetek már ilyen nyilvánvalóan – súgta Tina, mert rögtön elpirultam.

– Nem tehetek róla – nyögtem, és inkább a tányérom felé fordítottam a figyelmemet.

Mégsem tudtam nyugodtan enni, mert bizsergett a bőröm. Mintha Ethan a pillantásával simított volna végig rajtam. Bizsergett az arcom, és a szívem gyors vágtára kapcsolt. Egy kicsit kezdett aggasztani, hogy ilyen tüneteket produkálok. Csoda, hogy nem robbant fel a szívem a tegnapi csókok közben.

Aznap végül a suliban már nem futottunk össze, pedig próbáltam minél tovább a folyosón tartózkodni az órák után, hátha véletlenül láthatom. Tina, amint rájött, hogy miben mesterkedem, hosszú monológban fejtette ki, hogy ha Ethan akar tőlem valamit, majd megkeres, ne tébláboljunk feleslegesen a folyosón. És miután befejezte, könyörtelenül kirángatott a suli ajtaján.

Otthon plusz egy pár bakancs és egy bőrkabát köszöntött, amint beléptem a bejárati ajtón. Ethan anyámmal cseverészett a konyhában.

– Ryan, végre megjöttél – kezdte Anya, ahogy beléptem. – Ethan átjött, hogy kölcsönkérje egy könyvedet a tanuláshoz.