Tia Marsh: Akvamarin

3. Fejezet

Amint aztán kellő erőt éreztem a lábamban, bekecmeregtem a szobámba. Szerencsére anyám és Jacob nem firtatták tovább a témát, így egy kicsit egyedül lehettem, hogy keseregjek balsorsomon. Igazából a kezdeti sokk túlélése után csak röhögni volt kedvem.

Mert hát mennyi az esélye annak, hogy Jacob fia pont Ethan legyen, az az Ethan, aki előtt leégettem magamat azon a hülye esős estén, az az Ethan, aki megmentette az életem, az az Ethan, akit kimentettem a tanárok karmaiból a hülye kirohanásommal, az az Ethan, akinek tudtam, hogy keddenként a második, és csütörtökönként a negyedik órában van tesiórája. Az az Ethan, aki mostanában eléggé összezagyválta az érzéseimet és gondolataimat. Tényleg olyan volt, mintha valaki onnan odafentről a középső ujját mutatta volna. Ryan Murphy, ezt megszívtad!

Éppen kezdtem volna rendesen bepánikolni, amikor szerencsére megcsörrent a telefonom: Nagyi kezdeményezett videóhívást.

Nagyival együtt töltöttem az életem első nyolc évét, legalább olyan szoros kapcsolatban álltunk, mint anyámmal, annak ellenére is, hogy most több ezer kilométerre laktunk egymástól. Sokszor agyalok azon, vajon jó döntés volt–e, hogy eljöttünk tőlük, de azt hiszem, Anyának szüksége volt arra, hogy lássa, a saját lábán is meg tud állni, és felnevelni engem.

Benyomtam a videóhívást.

– Szia Prüntyi! Zavarlak?

– Dehogy – válaszoltam könnyedén, szokásos becenevemről tudomást sem véve. Évek óta kértem, hogy hagyjon fel vele, de nem sikerült, úgyhogy már beletörődtem. Amíg nem éget be mások előtt, addig hívjon, ahogy akar.

– Akkor jó! Mesélj valamit, pont ráérek, nagyapádnál épp itt van pár régi barátja, és halálra untatnak az ezeréves történeteikkel. Mintha valami őskövület lennék, úgy érzem magam.

Ekkor láttam meg a Nagyi mögötti fal színét.

– A WC–ből hívtál?

– Muszáj volt kimenekülnöm tőlük. Az egyikük mindenhová követett, hogy elmesélhessen valami történetet egy régi autóról, a másikuk meg folyton a holdraszállásról akart beszélgetni... csak ez tűnt biztonságos helynek.

Felnevettem.

– Oké. Itt történt pár érdekes dolog... – kezdtem bele.

Vicces, de szívesebben avattam be a Nagyit a fejleményekbe, mint bármelyik más barátomat.

– Ráérek, tarts szóval nyugodtan. – Azzal hátradőlt a wc deszkájának.

– Jacobnak van egy fia. Egy suliba járunk, egy évvel fölöttem jár. Ethan Howler. – Nagyi bolintott, de nem szólt közbe. – Nem igazán van jó híre, sőt, kifejezetten tartanak tőle az emberek.

– Beszéltél már vele? Mennyire ismered? – kérdezte nagyanyám az legalapvetőbb kérdéseket, közben pedig megremegett a kép, és hallottam, hogy a zsebeiben kotorászik.

– Nem igazán. Van egy nagyon szűk baráti köre, csak velük van jóban.

– Értem, de miért zavar téged ez a kölyök? – Közben megtalálta, amit keresett: egy szál cigit.

– Nagyi, a doki azt mondta, hagyd abba a cigizést! – kezdtem osztani az észt, de egyből leállított.

– Prüntyi, ha te is elmúlsz hetvenöt éves, majd megérted, miért nem hallgatok dr. Avendale–re. Valamiben meg kell halni – szakavatott mozdulattal meggyújtotta a cigit, és elégedetten beleszívott. – Szóval mi a gond ezzel az Ethan fiúval?

– Hétvégén itt lesz nálunk, mert az anyjának dolga van.

Nagyi bólogatott, miközben gyárkémény módjára füstölni kezdett.