Tia Marsh: Akvamarin

10. Fejezet

Este tizenegy után Ethan felhívott.

– Ne haragudj, hogy így léptem le – kezdte rögtön. Halk volt a hangja, nyugodtnak hangzott. Az elmúlt két órát valószínűleg arra használta, hogy lehiggadjon. Biztos voltam benne, hogy igazából rohadtul érzi magát, még akkor is, ha megpróbál úgy viselkedni, mintha szarna az egészre.

– Semmi gond – nyugtattam meg, de nem tudtam mást mondani. Itthon még mindig elég fagyos volt a hangulat. Jacob totál kussban elvonult a hálószobába.

A csönd kezdett egyre mélyebbé nőni köztünk. Mielőtt még jobban kiszélesedett volna, vettem egy nagy levegőt, és megkérdeztem, amit már rég óta akartam.

– Miért léptél ki a csapatból?

Sok-sok pletyka keringett erről a suliban, mert Ethan viharos távozását az uszoda öltözőjének ajtaja szenvedte meg. Láttam a félig leszakadt zsanérján lógni másnap reggel. Ethan két hét felfüggesztést kapott és többet nem járt úszni. Lemaradt az év végi bajnokságról is.

Ethan hallgatott, mintha azon hezitálna, mennyire avathat be az életébe.

– Nagy lett a nyomás – szólalt meg egy sóhaj után.

Eszerint még nem bízott meg bennem.

– Miért mentél vissza? – kérdeztem újra.

– Hiányzott.

Erre nem tudtam mit mondani. Reméltem, hogy az úszásra gondol.

💙

Hétvégén nem találkoztunk Ethannel. Volt időm az énekkaros gyakorlásra, és Tinának is segítettem a suliújságba írandó cikkéhez anyagot gyűjteni. Vasárnap este tízkor, amikor már alig vártam a másnapot, hogy végre újra feltöltekezhessek Ethan látványával és illatával, eszembe jutott valami: a Nagyi nem hívott.

Nyolc éves korom óta minden hétvégén beszéltünk egymással. Tudtam, hogy nekem kell kezdeni a békülést. Benyomtam a videóhívást, és közben leheveredtem az ágyamra. De a Nagyi nem vette fel. Újra csekkoltam az időt. Ha itt tíz, ott nyolc óra. Mi a búbánatot művel? Újra hívtam, majd még egyszer, és megint. Végül benyomta. Nem szólt bele, csak nézett.

– Jól van, van valakim – adtam meg magam.

Erre felpattant, és a telefonnal a kezében kisietett a verandára. Nagy zajt hagyott maga mögött, biztos megint vendégeik voltak. Odakint már mindent körbefont a sötétség, de a verandán égett a lámpasor. Megvártam, míg a Nagyi leül, de nem tudtam, mi mást mondhatnék még. Hallgattunk.

– Köszönöm, hogy elmondtad. – Imádtam a Nagyi mosolyát. Gödröcskéi lettek, és a szeme is ragyogott, tekintetében megült a lámpák fénye.

– Fiú – hallottam a saját hangomat, és megdermedtem. A francba! Erről egyáltalán nem volt szó, nem akartam elmondani, csak úgy kicsúszott a számon. Ijedtemben kinyomtam a videóhívást.

Nagyi azonnal visszahívott, de képtelen voltam felvenni. Teltek a másodpercek, az arca ott mosolygott rám a profilképéről, én pedig bedugtam a telefont a párnám alá és elmentem zuhanyozni.

Fél órán át hagytam zuhogni a hátamra a vizet, bámultam a csempén lecsorgó cseppeket. Erőt kellett gyűjtenem. Tartoztam Nagyinak annyival, hogy visszahívom, miután pizsamában bemásztam az ágyba.

– Prüntyi – sóhajtott Nagyi, és a hangjában rezgő feszültség összeszorította a torkomat. Kép nélkül hívtam fel.

– Sajnálom – suttogtam.