Tia Marsh: Akvamarin

13. Fejezet

Az öltözőben ültünk egymás mellett, Ethan a kulcsát babrálta az ujjai között. Odakint dübörgött a zene, de hozzánk csak hangfoszlányok jutottak el belőle. Épp azon voltam, hogy előkaparjak magamból annyi bátorságot, hogy ki merjem mondani, mit szeretnék.

Miután összeszedtem magam, végre elindultunk otthonról magunk mögött hagyva Jacobot, Ethan óvatosan elpakolta Brandon hegedűjét a hátsó ülésen lévő tokba, majd beült a kormányhoz.

– Mehetünk? – Kék tekintetében őszinte aggodalmat láttam és ez kijózanított. Bólintottam.

– Félsz?

– Kicsit.

Ethan bátorítóan nézett rám, de nem szólt semmit. Szerettem, hogy nem érezte kényszernek, hogy minden alkalommal beszéljen. Indított, és kihajtottunk a mélygarázsból. Útközben beindított egy zenelistát a telefonjáról. Csendben ültünk, csak a random közénk bekúszó hangok szóltak körülöttünk. Aztán jött a Nothing Else Matters, és ott, abban a pillanatban baromira úgy éreztem, hogy ezt nekünk írták.

Sosem értettem az olyan filmeket, ahol a szereplő párosnak van közös dala. Eddig nem láttam magam előtt olyan helyzetet, amikor szükség lenne rá. De ez most olyan volt. A "mi dalunk" már ezentúl a Nothing Else Matters, és ahogyan Ethan rám nézett a refrénnél, ő is erre gondolhatott.

Mire odaértünk a sulihoz, egészen lenyugodtam. Komolyan elhatároztam, hogy szarok mindenre és mindenkire, mert ez, ami köztünk van, amúgy sem tartozik másra.

A suli lépcsőjéig értünk, máris vége volt a remek tervemnek. A lépcsőn ott terpeszkedett Drake a haverjaival. Sajnos Tim is ott ült mellettük. Nem örültem annak, hogy Tina kegyetlen lerázása után itt talált helyet magának, jobb srác volt ennél.

Ethan közelebb lépett hozzám. Szinte összesimult a kézfejünk, a testéből áradó hő megnyugtatott. Így sétáltunk fel a lépcsőkön, de Drake megállított. Ethan elé lépett, aki erre megtorpant.

– Örülök, hogy találkozunk, Howler. Legutóbb talán nem hallottad, amit a parkolóban... – kezdte Drake, és az eddig mellette ülő srácok ugrásra készen figyelték a párbeszédet.

– De, hallottam – lépett még közelebb hozzá Ethan. Már majdnem egymásnak feszült a mellkasuk.

– És mit szólsz hozzá?

– Semmit – vont vállat Ethan.
Feszültség lármázott a bőröm alatt, alig tudtam normális ütemben lélegezni.

– És te mit gondolsz erről, Ryan-baby? – karolta át nagy lendülettel Drake a nyakam. Ethan idegesen megfeszült, de egy pillantással jeleztem felé, hogy minden oké. Mivel nem válaszoltam, folytatta.  – Szép jelmez, minek öltöztél? Öregember?

Vihogása visszaverődött a falakról. A mellettünk lévő bejáraton lehajtott fejjel besietett két cicának öltözött lány.

– Dr. Watson.

– Az meg ki? Nem nézel ki orvosnak – pislogott rám Drake, de végre levette rólam a karját, hogy jobban megnézzen. Kitört belőlem az ideges nevetés, akármennyire is bent akartam tartani. Még Drake se lehet ennyire hülye.

– Mi ilyen vicces? – lépett közelebb egy másik srác, egy igazi hústorony, szemei apró pöttyökként ültek kerek arca közepén.

– Nyugi, Liam – intett Drake a bodyguardjának, aki erre visszakushadt a lépcsőre.

– Hé, az egy Sherlock jelmez? – Tim szólalt meg mellettünk, tátott szájjal bámult Ethanre. – Közös jelmezetek van?

Nagyra nőtt a csend, a feszültség léggömbként dagadt körülöttünk, én pedig nem vágytam rá, hogy kipukkadjon. Idegesen pillantottam körbe. Drake gúnyos vigyorra húzta a száját, de hallgatott.