Tia Marsh: Akvamarin

16. Fejezet

Ethan, Tina, Samantha és én éppen kiléptünk a suli kapuján, amikor eleredt a hó. Ez volt az idei első hóesés. Gyönyörű, nagy pelyhekben hullott, és borította be pár perc alatt a járdát a lábunk alatt. A lányok moziba mentek, mi meg úgy döntöttünk, sétálunk egyet. Nem találtuk ki, merre tartunk, csak vitt a lábunk előre.

- Szeretem a hó illatát - sóhajtottam beleszippantva a levegőbe.

- A hónak van illata?

- Persze. Állj meg! - Ethan megtorpant. - Csukd be a szemed! Most pedig lassan vegyél egy nagy levegőt, és mondd el, mit érzel!

Egymás mellett álltunk, két utcányira a sulitól. Néha egy-egy autó hajtott el mellettünk, de egyébként csendes és nyugodt volt a környék. Ethan tette, amit kértem tőle.

- Nem érzek semmit - sandított rám, majd mikor látta az elégedetlen arcomat, visszacsukta a szemét. - Jól van! Olyan, mint az eső, de nem annyira jellegzetes és hidegebb. Lehet egy szag hideg?

- Illat. De igen, szerintem lehet - mosolyogtam rá. Ahogyan mozdulatlanul álltunk, mindkettőnk hajában megültek az első hópelyhek, egy pedig Ethan szempillájára hullott. Érte nyúltam, hogy levegyem. Alig érintettem meg, máris semmivé olvadt.

Ethannel visszarendeződtünk a korábbi állapotba, mintha az egész veszekedés meg sem történt volna, pont mint az eltűnt hópehely a szempilláján. Én nem kérdeztem újra, ő pedig még mindig nem akart magától beszélni. Csak abban bíztam, hogy majd feloldódik ez a helyzet és megtaláljuk a nekünk szánt kerékvágást, ahol végre zökkenőmentesen haladhatnak a dolgaink.

- Mit tervezünk a hétvégére? - kérdezte Ethan, amikor továbbindultunk.

- Elmegyünk a Karácsonyi vásárba?

- Felőlem oké. Kisölyök korom óta nem voltam. És van valami konkrét terved?

- Csak sétájunk. Mi mindig szoktunk menni Anyával.

- Az jó lehet.

Ethanre pillantottam, aki zsebre dugott kézzel sétált mellettem. Már meg sem lepődtem, hogy nem mond többet. Ingoványos talajra léptem, de azért folytattam megkérdeztem:

- Ti szoktatok közös programokat csinálni?

- Anyámmal? Nem igazán. Sokat dolgozik - vont vállat. Megborzongatott a tárgyilagosság, ahogy mindezt elmondta.

- Akkor együtt megnézzük a vásárt, a fényeket, anyámnak szerintem az esküvő miatt most nem nagyon lesz rá úgysem ideje.

De elhallgattam. Eddig valahogy olyan távolinak tűnt az egész esküvő, de most már itt volt a nyakunkon, és egyre inkább kezdtem beparázni mindentől. A ceremónia, ahol tanúként ott állunk majd Ethannel. A rokonok tömege. Nagyi. Egyedül akkor tudtam újra nyugodtan lélegezni, amikor arra gondoltam, hogy anyámék elmennek nászútra, így kettesében lehetünk Ethannel.

- Mi van Brandonnal? - váltottam témát.

Brandon ugyanis eléggé vacakul volt, mióta Tina szakított vele. Ugyanúgy együtt kajáltunk, és meglepetésemre még mindig egymás mellett ültek Tinával. Megpróbáltak barátok lenni. Tina felöltött egy idegesítő hangszínt, ha vele beszélt, Brandon pedig folyton mosolyogni probált, ami inkább vicsornak látszott.

- Szenved. Azt mondta ma, hogy a szíve olyan, mint a törött hegedű, amiből az égre meredő húrok a Tinához köthető emlékei... vagy valami ilyesmit magyarázott, olyan volt, mint aki be van tépve.

- Szegény - sóhajtottam.

- Ja.

Napok óta volt valami, amin kattogott az agyam. Ezek általában zavaró gondolatok voltak, amik befészkelték magukat a fejembe, és a legváratlanabb pillanatokban gyűrték le elmém racionálisan működő részét.