Tia Marsh: Akvamarin

15. Fejezet

Mindig is utáltam a Hálaadást. Összegyűlt a család a Nagyinál, és negyed óra elteltével már jött is a felvágás. Sajnos nem a pulykáé. Allison néni férje, Chris bácsi gazdag fickó volt, így aztán a legújabb kocsitól kezdve a márkás karórán át mindent megcsodálhattunk. Unokatesóim beleszülettek a jómódba, nagyjából semmit se kellett tenniük, hogy megkapják, amit akarnak.

Miután apám elmenekült előlem, Anya terhesen visszaköltözött a Nagyiékhoz. Még csak húsz éves volt. Egészen nyolc éves koromig laktunk ott. De aztán Anya úgy döntött, ideje végre a saját lábára állnia, így négy állammal arrébb költöztünk, és gyakorlatilag a nulláról építettük fel a kétszemélyes családunkat.

Anya rengeteg mindent köszönhet a Nagyiéknak, de önmagának is. Rohadtul bátor döntés volt az elköltözés, és örülök, hogy meglépte. Kezdetben utáltam a gondolatát is annak, hogy otthagyjam az iskolát, Nagyiékat, a szülővárosomat, Elyt és egész Minnesotát. De Anyának szüksége volt rá, mert ettől szakadt el végre teljesen a múlttól, és kezdett új életet velem együtt. Szerettem azokat a kettesben töltött időket, amikor még minden egyes nap lenyűgözött Pittsburgh mérete Ely megszokott csendessége után.

Hiába mentünk haza a Nagyiékhoz, mégis a Hálaadás maradt a legkevésbé várt ünnep. De idén nem utaztunk Elybe, nem kellett Chris bácsi ripacskodását, Allison néni féltékenykedését és az unokahúgaim locsogását hallgatni. Csak a Nagyi és a Papi hiányzott.

– Te jó ég, már csak húsz perc! – sóhajtotta anyám, miközben körbenézett a konyhában.
Az ünnepi menü az illatából ítélve tökéletesre sikerült. Tálakra rakodva a krumplipüré, a sült zöldségek, a szósz és a pite is ott sorakozott a pulton, a pulyka még bent pihent a sütőben. Anya megszaglászta az áfonyaszószt, majd újra sóhajtott, ahogy visszatette az üvegtálat a pultra. Kezét a kötényébe törölte, aztán az étkezőbe ment, hogy eligazgassa a megterített asztalon a ruhaszalvétákat és az étkészletet. Hagytam, hadd csinálja, én inkább Jacob mellé rogytam a kanapéra, aki ingben és nyakkendőben, egyenes derékkal ült.

– Minden oké? – kérdeztem.

Tekintete furcsán csillogott, amikor rám nézett. Meghatottnak és zavartnak látszott.

– Persze – felelte és az ajkára kényszerített egy félmosolyt, aztán visszatért a tenyere bámulásához.

– Régen találkoztál a feleségeddel? – kérdeztem óvatosan.

– Nem igazán. Telefonon szoktunk beszélni. Csak... csak így együtt... – sóhajtott és elhallgatott.

Ebben egyetértettünk. Lélekben a legrosszabbra készültem. Például arra, hogy le fogunk bukni, hogy nem Tinánál voltam a múltkori hétvégén, hanem Ethannél aludtam. De az is lehetetlen volt, hogy vita nélkül megússzuk a vacsorát, ami egyébként Anya ötlete volt.

Egy héttel ezelőtt Anya és Jacob a Hálaadásról beszélgettek vacsora közben. Csak fél füllel figyeltem oda, mert az asztal alatt pajzán üzeneteket váltottunk Ethannel, de arra kaptam fel a fejem, hogy anyám azt mondja:

– Hát akkor hívjuk meg őt is!

– Kit? – kérdeztem közbe, hogy felvegyem a fonalat, de nem hallottak.

– Nem jó ötlet – próbálta rövidre zárni a témát Jacob.

– De hát ünnep lesz, ne legyen egyedül.

– Kérlek, ne, meg fogod bánni – rázta a fejét Jacob és tüntetőleg egy adag tésztát lapátolt a szájába.

– Kiről is van szó? – kérdeztem újra, hangosabban.