Tia Marsh: Akvamarin

18. Fejezet

Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, furcsa lámpaláz lett rajtam úrrá. Végre megkezdődött az Ethannel tervezett közös hetünk. Anyámékat kipaterolni rohadtul nehezen sikerült. Nem voltak hajlandóak egyből elindulni az esküvő után, csak másnap délután. Hiába mondtam, hogy megleszek és mindent megoldok, Anya ellenőrizni akart mindent, hogy van–e elég kaja, gyógyszer, tiszta ruha, meg a többi.

– Remélem, nem leszel nagyon magányos – sóhajtott, miközben megölelt. Már az ajtó mellett álltunk, ők bőrönddel a kezükben, én egyre növekvő izgalommal a gyomromban.

– Megleszek, érezzétek jól magatokat, és ne miattam aggódjatok!

– Rendben, majd hívunk, ha megérkeztünk.

Kimentek végre a kocsihoz, integettünk, már az ajtót is becsuktam utánuk. De aztán anyám az elkövetkezendő két percben még háromszor jött vissza, egyszer a kesztyűjéért, aztán az útlevélért, majd a kocsikulcsért.

El sem hittem, mikor végre kigördültek Jacob kocsijával a felhajtóról. Irány Kanada, három órányi repülőút. Hála ég, hogy Nagyi ott volt, különben Anya és Jacob el sem megy a nászútra. Legalábbis anyám ezt kezdte mondogatni az esküvő előtti napokban, de a Nagyi közölte vele, hogy hagyjon már élni, és nekik is szükségük van egy kis magányra. Együtt mentek ki a repülőtérre, így biztos lehettem benne, hogy Nagyi felteszi őket a gépre, aztán ő is hazautazik.

Rám borult a csend. Már hónapok óta éltem itt, mégis úgy éreztem magam, mint egy ottfelejtett ruhadarab. Nem tartoztam Jacob lakásához, azt hiszem, az igazi otthonomnak még mindig Nagyi és Papi égkékszínű, fehér verandás házát éreztem. Persze nem engedhettem utat a melankóliának, Ethant vártam estére, bőrönddel jött és el sem akart menni egészen 28–áig.

💙

– Te vagy az én Brian Kinneym – súgtam Ethan fülébe. A kanapén hevertünk, pizzát zabáltunk, és egy kimerevített A fiúk a klubból rész vibrált a képernyőn.

Ethan kivette a kezemből a pizzaszeletemet, lerakta a tálra, majd hirtelen magához húzott, két tenyere közé fogta az arcom és közölte:

– Azt szeretném, ha erre mindig emlékeznél. Bárkivel csinálod ezentúl, én mindig ott leszek én is, vagy valami ilyesmi.

Aztán megcsókolt, én meg belenevettem a szájába.

Alig érkezett meg este, egy csomó papírt nyomott a kezembe. Részletes tervet készített, hogy az elkövetkező napokban hogyan járjuk körbe Pittsburgh összes látnivalóját. Egyszer említettem neki ugyanis, hogy alig ismerem a várost.

– Időben le kell feküdni, hogy holnap korán indulhassunk – lehellte Ethan a számra.

– Felőlem mehetünk az ágyba – nevettem bele a csókba megint, erre Ethan felkapott. A két karjába fogott, a lapockámnál és a térdeim alatt.

– Á, tegyél le!

– Ígérd meg, hogy ha egyszer összeköltözünk, átvihetlek a küszöbön – nevette és még mindig erősen tartott, hiába kapálóztam.

– Te össze akarsz költözni velem? – dermedtem meg a karjában.

– Miért, te nem?

– Nem gondoltam, hogy ilyen terveid vannak – suttogtam, amikor átkaroltam a nyakát. – Sosem tudom, mi jár a fejedben.

– Ó, ha azt tudnád! Gyere, megmutatom az ágyban. – Azzal továbbra sem engedett el, de már szabadulni sem akartam.

💙