Tia Marsh: Akvamarin

12. Fejezet

Ethan azon a szerdán végül nem jött át hozzánk, mert az anyukája felhívta, és haza kellett mennie.

Amikor beléptem a lakásba, Anya és Jacob egymás mellett ültek a kanapén, és gondterhelt arccal bámulták az anyám ölében heverő papírt.

– Kicsi vs. nagy esküvő? – olvastam fel fennhangon a kék tollal írt szavakat, amikor behajoltam közéjük.

Anya elgyötörten bólogatott, Jacob pedig a kezembe nyomta a lapot.

– Szívesen veszünk pár új érvet, mert elakadtunk.

– Pro és kontra lista? Mi értelme ennek? – forgattam ujjaim között a papírt.

– Fogalmam sincs – sóhajtotta Anya, mire Jacob megpaskolta a kézfejét, de nem szólt semmit.

– Miért nem azt csináljátok, amit szeretnétek? – kérdeztem.

– Mert nem olyan könnyű eldönteni – rázta meg Anya a fejét.

Megkerültem a kanapét, és Anya másik oldalára ültem. Nem tetszett, hogy ennyire letörtnek látom, hiszen ő a menyasszony, neki kellene a legboldogabbnak lennie.

– Figyelj, Anya! Amikor megnéztük az Oltári nőt a Julia Roberts korszakod közepén, azt mondtad, ha egyszer férjhez mennél, te is szabadtéri esküvőt szeretnél, mert a beltéri esküvők nyomasztanak.

– Ez igaz.

– Azt is mondtad, hogy csak a szűk család és a legjobb barátaid legyenek ott, mert felesleges a hercehurca.

Anya sóhajtott.

– Tudom, tudom, igazad van. Azt kell tennünk, amit mi szeretnénk.
Összevontam a szemöldököm. Ez a mondat rosszul hangzott.

– A Nagyi telefonált?

– Eltaláltad. Elmondtuk neki az esküvői terveket, és egyből kezdődött az őrület, hogy majd ő segít megszervezni, majd egyeztet valami barátnőjével, meg nehogy kálából legyen a csokor, mert az temetési virág és...

– Anya. Ez a te esküvőd.

Anya felsóhajtott. Jacob átkarolta a vállát.

– Látod, Ryan is azt mondja, amit én. Édesanyád nagyon aranyos, hogy segíteni akar, de ez a te esküvőd, a mi esküvőnk lesz, nem az övé.

Anya a térdét bámulta, az ölében lévő egyik kezét én, a másikat Jacob szorította. Ahogyan láttam ezt a sok összefűződő ujjat, elszorult a mellkasom, mert elfogott az összetartozás élménye. Nemsokára lesz egy nevelőapám. Jacobra néztem, aki mosolyogva figyelte anyám vonásait, békés, megingathatatlan szeretettel.

– Beszeljek a Nagyival, hogy álljon le? – kérdeztem.

– Mindenkinek a saját harcát kell megharcolnia, de kedves vagy, köszönöm – nyomott egy puszit anyám az arcomra, én pedig megálltam, hogy ne húzódjak el, és töröljem le azonnal.

– Menni fog! – tápászkodtam fel a kanapéról.

– Tudom. Egyszer már sikerült – bólintott Anya határozottan, majd összegyűrte a listát.

Már a szobám felé jártam félúton, amikor meghallottam Jacob hangját.

– Julia Roberts korszak? Komolyan?

Anya szomorkásan felsóhajtott.

– És azóta sem tanultam meg lovagolni.

Képtelen voltam visszatartani, kirobbant belőlem a nevetés, ezért bemenekültem a szobámba.