Tia Marsh: Akvamarin

Epilógus

Itt vagyunk a tengernél. Ethant képtelenség kicsalogatni a vízből. Szerintem előző életében delfin vagy hal lehetett. Én inkább a parton olvasok. Az égen egyetlen bárányfelhő sincs, a nap ragyog és égeti a bőrömet. Körülöttem tömeg, sivalkodó gyerekek, rikácsoló sirályok.

A tenger pedig épp olyan aqvmarinkék, mint Ethan tekintete.

Próbálok olvasni, de folyton elkalandoznak a gondolataim. Ethan végre gyógyul, elég sokáig tartott megértenie, hogy az, hogy Jessica így kilépett az életéből, egy hasonló veszteség, mint Cece halála. Rengeteget beszélgettem vele, de nem volt elég. Anya és Jacob sem volt elég. A költözés utáni hónapban összetört.

Ráadásul megjelölte az egyetem zenei szakát, és nem vették fel. Mert ott senkit sem érdekel a sportösztöndíj, csak a tehetség. Ethan bement a meghallgatásra, és anélkül kijött onnan, hogy játszott volna valamit. Megrémültem, hogy képes volt az egészet próba nélkül feladni.

Emellett elkezdődött a tárgyalás, Jacob vádalkut akart kötni, hogy a fiúknak ne kelljen ott állni a tömeg előtt és elmondani, mit tett velük Holt, de nem sikerült, a média ráharapott az ügyre. Jacob szerencsére elérte, hogy a médiát kitiltsák a teremből a kiskorú áldozatok védelme érdekében, hiszen a harmadik fiú még csak tizenhat éves volt.

Kibaszottul nehéz hónapok vannak mögöttünk. Ethan befejezte a középiskolát, még utoljára megnyerte az ifibajnokságot, és gond nélkül hagyta ott az egészet. Esténként rengeteget beszélgettünk. Cece képét kiraktuk a házban, feloldottuk a tabut, és ez szerintem Jacobnak is rengeteget segít.

Visszatérek inkább az olvasáshoz. Folyton elkalandoznak a gondolataim. De csak pár bekezdést sikerül elolvasnom. Mellettem egy háromgyerekes család lármázik, amitől megint kizökkenek.

Ethan most terápiára jár és önsegítő körbe. Talán segít. Annyiban mindenképpen, hogy megtanult beszélni a problémáiról. Végre kimondja.

Felsóhajtok, és visszahajolok a könyv fölé. Szegény Victor Frankenstein egyik lázáromból a másikba esik, amikor Ethan árnyéka a könyvre vetül, ahogy megáll fölöttem. Csendben olvasok tovább, de Ethan nem mozdul. Felnézek. A kezében egy csodaszép kagylóhéj, ezt tartja felém.

Csúszós, végtelenül simára csiszolta az idő homokja. Ethan mellém ül, nekem pedig eszembe jut, hogy egyszer azt kértem, Ethan képes legyen megnyílni előttem, mint egy kagyló, hogy megláthassam a benne növekvő igazgyöngyöt. Ahogy a kezemben a hűvös kagylót fogom, a vállamra pedig Ethan éjfekete hajából csöpög a tengervíz, úgy érzem, sikerült. Megtaláltam.

VÉGE