Tia Marsh: Akvamarin

14. Fejezet

Odakint zuhogott az eső, belőlünk pedig csöpögött a víz, amikor Ethan elfordította a zárban a kulcsot. Halk kattanás, és kitárult előttem az életének egy újabb szelete. Görcsbe rándult a gyomrom, pedig tudtam, hogy egyedül leszünk a lakásban. Jessica, Ethan édesanyja késő estig dolgozott, elméleti fizikusként egy kutatóintézet egyik részlegének volt a vezetője.

Péntek délután volt, én pedig egész héten azt vártam, hogy végre kettesben tölthessem az időt Ethannel. Már zsibongott bennem a kíváncsiság, hogy láthassam, hol lakik, milyen a szobája. Hogy azon a parkettán járjak, ahol ő, hozzáérjek az ágyához, hogy lássam, szerte hagyja-e a koszos zoknijait a szobájában, vagy inkább akkurárus rendet tart. Mindezt és még több mindent akartam róla tudni.

Borzalmasan hosszú hét állt mögöttem, és alig vártam, hogy végre Erhan karjai közé bújhassak csendben és nyugalomban.

Drake megkeresett a buli után, és miközben énekkarra tartottam, mellém szegődött a folyosón. Szokatlan látványt nyújtottunk, hogy sétáltunk egymás mellett. Drake csendes lépteivel felvette a járásom ritmusát, elszántan meredt maga elé és hallgatott. Láttam rajta, hogy magától nem fogja elkezdeni, amit mondani akar, így megálltam a terem ajtaja mellett, és felé fordultam.

– Megkérdezted?

– Igen. Dean azt mondta, tényleg piszkálták Brandont – morogta Drake. Nyúzottnak és fáradtnak tűnt. Biztos nem volt könnyű a hétvégéje, elvégre a bálványok ledőlése mindenkinél fájdalmas folyamat.

Fogalmam sem volt, mit mondjak neki. Sem őt, sem a bátyját nem ismertem, így nem tudtam vigasz nyújtani.

– Békén hagyod Ethant? – kérdeztem azt, ami számomra fontos volt.

Drake bólintott, majd szó nélkül otthagyott a terem ajtajában. Reméltem, hogy hihetek neki, és legalább egyel kevesebb izgulni valóm lesz. Mert egyre csak gyűltek fejem felett az aggodalom felhői.

Kedd reggel a szekrényemet kinyitva kipottyant belőle egy boríték. A cipőm orráról szuggerált, hogy nézzek bele, de végigfutott a hátamon a hideg a gondolatra. Biztos voltam benne, hogy valami szörnyűség. Hideg volt a papír, amikor a kezembe fogtam. Le sem volt ragasztva, így óvatosan kihajtottam, ropogott a kezem között a boríték. Odabent nem levél lapult, hanem képek, amiket látva gombóc gyűlt a torkomban.

Az elsőn Ethan és én gyors csókot váltottunk a focipálya melletti sportszerraktár és a juharfák árnyékában. Egy másikon a suli lépcsőjén ülve beszélgettünk. Volt egy, amin csak én látszottam, ahogy figyelem Ethan úszóedzését. Az utolsón kézen fogva sétáltunk a sötét városban. Percekig bámultam lefagyva a képeket. Nem volt hozzájuk se üzenet, se fenyegetés, csak ez a négy kép bámult vissza rám. Baljós hangulatom tovább fokozódott, amikor eszembe jutott, mire hasonlítanak. Pontosan úgy néztek ki, mintha Abigail lejárató pletykacikkei mellé készültek volna.

– Szia – dőlt Ethan mosolyogva, zsebre dugott kézzel a mellettem lévő szekrénynek. Bevágtam a borítékot a szekrényem mélyére, és rácsaptam az ajtót. Át kellett gondolnom, mit csináljak.

– Szia – próbáltam mosolyogni. Kék szeme jól illett a szekrények fém színű szürkeségéhez.

– Valami gáz van?

– Nem, nem, semmi  csak rosszul aludtam.

Ethan felvonta a szemöldökét és mindentudó kifejezéssel nézett rám.

– Ó, azok a nedves álmok néha engem is ki tudnak készíteni.

Oldalba könyökölve felnevettem.