Tia Marsh: Akvamarin

4. Fejezet

Mivel nem vittem magammal a telefonomat, fogalmam sem volt, mennyi ideig ülhettem a kezdetben forró, később már túl hideg vízben. Végül összeszedtem minden bátorságomat, és kimerészkedtem a kádból. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és kilestem. Ethan aludt, legalábbis csukott szemmel, mozdulatlanul, egyenletesen lélegezve feküdt.

Szerencsémre elég jól láttam az égve maradt jelzőfény és a fürdőből a szobába beszűrődő fények miatt. Így hát hangtalanul kiosontam, tök pucéran, közbe meg átkoztam az anyámat, aki Ethan érkezése ürügyén mindenemet kipakolta a fürdőből, még a törülközőmet is, de tisztát elfelejtett behozni, csak az ágyamra rakta le.

Ekkor még nem lett volna merszem elismerni, hogy nem az volt a gondom, hogy szégyenlős vagyok. Egyszerűen csak nem akartam, hogy Ethan lásson. Sosem gondoltam magam helyesnek, én inkább az a szürke figura voltam, akit nem vesznek észre.

Ethan aludt, én megtörölköztem, és pizsamába öltöztem. Lekapcsoltam a villanyt a fürdőben, és a jelzőfény segítségével anélkül eljutottam az ágyamig, hogy keresztülestem volna Ethan lábain. Úgy fordultam, hogy lássam. Szép volt. Még mindig emlékszem, ha lenne tehetségem a rajzoláshoz, biztos lerajzolnám. Félig elnyílt ajkakkal aludt felém fordulva, maga alá gyűrte a takarót, és átvetette rajta az egyik lábát. Egyetlen alsónadrágban... A jelzőfény vöröses fényében olyan volt a teste, a bőre, az izmai, mint valami istennek.

Szenvedtem, jóformán semmit sem tudtam aludni egész éjjel. Ide-oda forgolódtam, sóhajtoztam, és akárhányszor rápillantottam, ő csak aludt nyugodtan, ettől aztán még idegesebb lettem.

Amikor anyám bekopogott hét körül, úgy éreztem, épp egy pillanattal ezelőtt hunytam le a szemem. Rögtön eszembe jutott, hogy Ethan ott fekszik az ágyam mellett, és talán a reggeli napfényben is megcsodálhatom az izmait. De arról lekéstem, hogy az ágyban fekve lássam, mert éppen egy szál alsónadrágban állt a szekrényem nyitott ajtaja előtt, amely eltakarta előlem az arcát.

Nagyot nyeltem, és kissé karcos hangon sikerült csak megszólalnom, közben pedig le sem tudtam venni róla a szememet. A reggeli merevedésem lüktetett, és rohadtul kínosnak éreztem az egészet, de úgy kellett tennem, mintha semmi gondom nem volna. Mintha nem „zúgtam volna bele" Ethan kicseszett Howlerbe!

- Jó reggelt! Jól aludtál? - Hülye kérdés volt, hiszen én tudom a legjobban, hogy egész éjjel aludt, mint a tej.

- Jó reggelt neked is - jött a válasz a szekrényajtó mögül. - Remekül, és te? Nem zavartalak?

- Nem, dehogy.

És ekkor végre előbukkant a szekrényemből, kezében egy kupac fekete ruhával, amiket legnagyobb elképedésemre nem a fürdő felé cipelt, hanem az ágyához. Hanyagul ledobta őket, majd öltözködni kezdett. Épp a farmerja sliccét húzta fel, amikor rám pillantott, és megkérdezte:

- Nem készülődsz?

- Óh, de, mindjárt - nyögtem zavarodottan. Kikászálódtam az ágyból, és felmarkoltam a ruháimat, majd eltűntem a fürdőben. Csak abban reménykedhettem, hogy a pizsamám eléggé lenge ahhoz, hogy Ethan semmit se vegyen észre.

Tíz perccel később már a konyhában ültünk a közös reggelinél. Anyám lelkesen sütötte a palacsintákat, és halmozta a tálakra. Jacob is otthon volt még, az újságjába mélyedt, és közben kávét kortyolgatott. Gyakorlatilag szart ránk, ezt én is, meg szerintem Ethan is levágtuk. Amikor végeztünk a gyors evéssel, Jacob megszólalt.

- Elvigyelek titeket kocsival?

- Kösz, nem kell, sétálunk.

Ethan válasza olyan gyors és természetes volt, hogy éreztem, itt valami nem stimmel. Nem tetszett a tegnap esti vitatkozás se, de ezt a ma reggeli kimért társalgást még kegyetlenebb volt látni. Összenéztem anyámmal, ő is hasonlót gondolhatott a szituról. Nem tudtam, Ethan mit gondolhatott, de azt hittem, hogy biztosan szar érzés neki, hogy nincsen jóban az apjával. Biztosan ezért ilyen kimért és higgadt, így akarja elfojtani a dühét.