Egy darab belőlünk - Lando Norris

1

- Ámen! - hadartam el gyorsan, majd kinyitottam a szemem és elengedtem a szüleim kezét.

Felpattantam a vacsoraasztaltól és a lépcső felé vettem az irányt.

- Ne siess már ennyire! - szólt utánam anya. - Adj több tiszteletet Istennek! - kiabált, miközben én már majdnem beértem a szobámba.

- Tanulnom kell! Isten nem fogja helyettem megírni a vizsgáim! - kiabáltam le, majd a szobámba érve magamra csuktam az ajtómat.

Gyorsan megszárítottam a hajam, majd pár perc múlva kopogást hallottam az ablakomon és amilyen gyorsan csak tudtam kinyitottam, nehogy meghallják a szüleim.

Tabitha egyenesen beesett a szobába.

- Halkabban már! - suttogtam a legjobb barátnőmnek.

- Bocs! Nem tehetek róla, hogy hozzád még az ajtón se lehet megérkezni. - vont vállat a lány.

Megingattam a fejem, majd kikaptam az ágyam alól egy gondosan becsomagolt kis ajándékot és átnyújtottam Tabithának, akinek az arcára újra kiült a lágyság.

- Boldog szülinapot! Nagyon szeretlek! - mondtam, majd megöleltem, ő pedig boldogan viszonozta.

Széttépte a csomagot, amilyen gyorsan csak tudta és kinyitotta a kis ékszertartó dobozkáját, melybe egy vékony ezüst nyakláncot tettem, amin egy aprócska méh medál volt. Ez az állat a barátságunk jelképe évek óta és mivel nagyon fontosak vagyunk egymás számára, ezért ez egy jelképpé vált közöttünk.

Valami nagyon régi és nagyon túlromanitzált sztori miatt lett a méh a mi jelképünk, amire szerintem egyikőnk sem emlékszik tisztán.

- Köszönöm, Willow! - mondta könnybelábadt szemmel és újra megölelt.

- Na, ne sírj! Készülnünk kell! - töröltem le a könnycseppet az arcáról és egy szempillaspirált nyomtam a kezébe. - Ünneplünk!

- Így igaz! - bólintott egyet, majd leült mellém és sminkelni kezdtünk.

Ma van Tabitha 21. születésnapja és úgy terveztük, hogy megünnepeljük a város legjobb helyén ezt a napot. Megígértem neki, hogy emlékezes nap lesz és tudtam, hogy mindig is szeretett volna eljutni a Poppy-ba, ami a legelitebb szórakozóhely itt. Én pedig szereztem nekünk jegyet, ami kicsit drága volt a mi, egyetemista pénztárcánknak, de ő megérdemli.

Habár túlárazott, és sose hallani onnan túl jó tapasztalatokat, egyfajta státuszszimbólum ha eljutsz arra a helyre, mert sokszor megjelennek ott hírességek és nem akárkit engednek be. Nekem egy randimeghívásra kellett igent mondanom a két jegyért cserébe, de azt hiszem, hogy ez az esemény sosem lesz megtartva.

- Majd le kell másznunk megint az emeletről a fal mentén. - böktem az ablakom felé, mire a lány grimaszolni kezdett.

- Jaj Willow, de utálom én ezt a rendszert! - fújt egyet. - Mikor lépsz már le anyádéktól? - kérdezte.

- De én szeretem őket! - mondtam. - Nekem ők tényleg fontosak, de nem tudok velük mit csinálni. Mániákusokká váltak és nem létezik számukra semmi az egyházon kívül. Mégsem fogom itthagyni őket! - gondolkodtam el egy pillanatra.

Fájó pont ez számomra.

A szüleim tudom, hogy nagyon szeretnek engem, de egész életemben volt közöttünk valami, ami miatt sosem tudtunk igazán összeforrni. Ez az akadály pedig a vallás.

Ez maga nem is lenne akkora probléma, mert én is vallásossá váltam általuk és sokat segít számomra a hit, de nekem ez az életem minőségét nem befolyásolja negatívan. Ezzel szemben a szüleimét nagyon is, mert ők már szinte belebolondultak ebbe az egészbe és nincsen semmi más céljuk, csak Istennek megfelelő életet élni.