Egy darab belőlünk - Lando Norris

16

- Kicsöng! - mondta Lando, mire felálltam a székemből izgalmamban.

- Tedd le inkább! - mondtam.

- Dehogy teszem! - legyintett a fiú, majd elfordult, hogy ne kapjam ki a kezéből a telefont.

- Jó napot, Mrs Allen. Lando vagyok, Willow gyerekének az apja... - kezdte a fiú, majd láttam, hogy a képernyő színe megváltozik.

- Letette? - néztem rá.

- Le. - ingatta a fejét.

Dühössé váltam, hogy a szüleim ennyire nem akarnak hallani rólunk, pedig tényleg igyekszünk nekik megfelelni.

Láttam, ahogy Lando újra bepötyögi a számsort és azonnal a hívásra nyom.

- Lehet hagynunk kéne. - hezitáltam.

- Megígértem, hogy mindent megteszek! - mondta céltudatosan a fiú.

Újabb és újabb kinyomások következtek, mikor már kezdett teljesen eltűnni a bennem lakozó remény és pánikba estem, hogy talán nem is fogok többet kommunikálni a szüleimmel, ha ennyire elzárkóznak tőlem.

Leültem a kanapéra és csak bámultam az utcára. Nem is érdekelt, hogy mi történik kint, csak nem akartam gondolkodni.

- Feleségül veszem a lányát. - törte meg a csendet Lando hadarva.

Fénysebességgel fordultam meg és pillantottam a fiúra, aki felállt a konyhaasztaltól és lehuppant mellém.

- Mi? - hallottam meg anya hangját, amitől mosolyognom kellett.

- Szia Anya! - remegett a hangom. - Apa ott van? - kérdeztem.

- Szia Willow! - hallottam meg apa hangját. - Miért zaklattok? - köszörülte meg a torkát.

- Úgy döntöttünk, hogy Istennek megfelelően cselekszünk és házasságba fog születni a gyerekünk. - mondtam. - Még a születése előtt összeházasodunk.

Semmi válasz nem érkezett a vonal túlsó feléről, így rémülten egymásra pillantottunk a fiúval. Féltem, hogy megint leteszik.

- Miért? - kérdezte anya váratlanul.

- Mert be akarom nektek bizonyítani, hogy annak ellenére, hogy hibát követtem el, érdemes vagyok a bocsánatotokra. És Isten bocsánatára is. - tettem hozzá.

- Istenére is? - kérdezte apa. - Rá is gondolsz?

- Persze. Minden nap beszélek vele esténként, ahogy régen tettem. - mondtam.

És nem is hazudtam.

Továbbra sem tudom, hogy van-e értelme. Nem tudom, hogy könnyebb vagy nehezebb lenne-e az élet Isten jelenléte nélkül. Ki tudja?

Lehet figyel rám tényleg valaki. Lehet nem.

De könnyebb.

Olyan, mintha naplót írnék, csak nem lesz nyoma.

Minden este beszélek a semmibe, hátha valaki tényleg hallja. Olyan, mintha könnyebb lennék utána.

Ezzel kicsit közelebb érzem magam anyáékhoz. Olyan, mintha megtalálnám a saját utam ebben az egész Isten dologban.

Nincs szükségem arra, amit anyáék tesznek, nekem elég ez a kis beszélgetés, ami könnyít rajtam. Talán nekem ez jelenti Istent. Nekik más. Jó lenne megtalálni egymást a két út között és újra normális, vagy legalábbis a normálishoz közelítő családnak lenni.

- Ennek örülök! - mondta anya és hallottam a hangján az örömöt.

- Hallom a hangján, hogy mosolyog! - suttogta Lando lelkesen.