Egy darab belőlünk - Lando Norris

27

- Elég megalázónak érzem ezt a helyzetet! - hagytam, hogy toljon a fiú a tolószékben.

- Pihenned kell! - mondta.

Halkan bólintottam. Nem harcoltam ellene. Olyan kimerültséget éreztem, hogy most a kiszolgáltatottság nem tartozott a legnagyobb problémáim közé.

- Nagyon gyönyörű! El sem tudod képzelni, hogy milyen szép lesz! - mondta a fiú és hallottam hangján, hogy mosolyog.

Felnyúltam és megfogtam a kezét, amellyel a tolószék karját fogta.

A szívemet melegség töltötte el a gondolattól, hogy így érez a babánk iránt. Melegség, nyugalom.

Lassan betolt egy sötétebb szobába, ahol elhaladtunk más kisbabák mellett, akik az inkubátorokban feküdtek, a mi babánk viszont egy külön szobában volt.

- Miért nincs a többiekkel? - kérdeztem, miközben egy újabb folyósón haladtunk el.

- Nagyon nem volt jól, Willow! - mondta. - Egy speciális inkubátorban van. - folytatta megtört hangon.

- Sajnálom. Sajnálom, hogy itt voltál egyedül ezzel a teherrel. - mondtam. - Meg, hogy le kellett mondanod az idei szezonról is.

- Nem érdekel, komolyan! Az a lényeg, hogy itt vagytok velem. - tolt tovább. - Minden megérte, ami eddig volt azért, hogy most itt legyünk. Tudom, hogy nem olyan a helyzet, mint amit szerettünk volna, de nem érdekel. - hallottam szavain, hogy nagyon kimerült.

Minden mozdulata és reakciója őszinte, viszont mégis az árnyéka önmagának. Arcán halvány rácok jelentek meg és vékonyabbá vált mindene. Ez a pár hét teljesen mássá tette a fiút. Megváltoztatta, talán örökre.

Találkozott a halál szelével.

Végre odaértünk a szobához, ahova a fiú gondolkodás nélkül betolt. Nem volt átmenet az érzelmek között. Egyik pillanatban még a végtelen folyosón vártam, hogy láthassam a kislányom, a másik pillanatban pedig vége lett a végtelennek.

A szoba négy fala közrezárta a fényben úszó inkubátort, amelyből csipogó, sípoló csövek és gépek lógtak ki. Ebben az óriási körítésben pedig közelebb hajolva ott van egy aprócska, törékeny és ártatlan csecsemő, akinek fogalma sincsen arról, hogy mi zajlik körülötte. Fogalma sincs arról, hogy mi vagyunk a szülei.

Ahogy megláttam őt annyira csodálatos volt. Annyira tiszta, annyira semmihez sem fogható. Olyan valóságos.

Valóságos, de nem mesebeli.

Csodálatosnak láttam ezt a kicsi gyermeket, de nem éreztem azt a lehengerlő valamit, amit ilyenkor ecsetelnek az anyák.

Tudtam, hogy mindennél jobban szeretem. De azt is tudtam, hogy a világ nem.

Nem lesz neki könnyű. Nem is érkezett meg könnyen a világra.

Éreztem, ahogy szinte fizikailag is fájdalmasan kezdte nyomni a vállamat a súly, hogy ennek a kis lénynek olyan életet kell biztosítanunk, amit megérdemel.

Ő annyit küzdött, hogy most itt legyen velünk. Annyira nem akartuk őt sokszor, de mégis kitartott. Miért tette ezt? Tudta, hogy jönni kell?

Most rajtunk a sor bizonyítani.

Nem akartam mást, csak őt nézni. Nem mondtam semmit, nem sírtam. Csak néztem.

Néztem, mert ez hihetetlen.

Ez nem olyan, mint amikor lenézel egy hegy tetejéről és csodás a látvány, amiről nem akarod levenni a szemed. Az valami hatalmasabb dolog nálad.