Egy darab belőlünk - Lando Norris

4

Összekuporodtam a fürdő padlóján amilyen kicsire csak tudtam és minden erőmmel azon voltam, hogy felszívódjak. Olyan kicsivé akartam válni, hogy végül teljesen eltűnjek és velem együtt a problémák is.

Nem kaptam levegőt, így csak az erős lihegésem hallatszott. Tabitha beszélt hozzám valamit, de nem hallottam ki egy szavát sem. Ha nem éreztem volna érintését a vállamon, azt hittem volna, hogy méterekről beszél.

- Istenem segíts! - szorítottam össze a két kezemet és letérdeltem. - Megbántam a bűneimet, csak kérlek mondd, hogy ez nem igaz! - kértem és reménykedtem, hogy valahova célba ér a kérésem.

Ez volt az a pillanat, amikor hirtelen minden hitemet Istenbe vetettem, miközben mindet el is veszítettem.

Furcsa, hogy még ha nem is hisz benne az ember, akkor is élete legkiszolgáltatottabb pillanataiban, amikor a reménytelenség elönti a testét, valahogy mindig Istenhez szól. Ezzel segítséget kérve attól, akiben nem is hisz. De vannak azok a momentumok, amikor az élet minden realitást felülír és valami olyanra van szükségünk, ami távol áll a valóságunktól.

De most talán kicsit azt is éreztem, hogy elengedte a kezem a tetteim miatt. A vallásunk nem engedi meg, hogy teherbe essek házasság előtt, így tudom, hogy a szüleimtől még sosem látott haragra kell számítanom. Talán nem fognak többé lányukként gondolni rám.

Másrészt ott van annak a fiúnak az élete.

Ott van az én életem.

És ott van annak a kisbabának, a hasamban.

- Nem kapok levegőt! - nyögtem ki a barátnőmnek, aki azonnal kinyitotta az ablakot.

Azonnal odamásztam tele reményekkel, hogy, majd a friss levegő segít. A tüdőm talán könnyebbséget is érzett, ahogy a hideg levegő végigszaladt a testemen, de a problémáimat nem fújta el a szél.

Hosszú percekig csak kihajolva vezettem végig a tekintetemet az ablak alatt elhaladó embereken és hagytam, hogy Tabitha simogassa a hátamat, amitől teljesen kirázott a hideg. Fáztam tőle, de nem volt erőm szólni neki, hogy hagyja abba.

Egészen addig tartott ez az állapot, míg megláttam egy babakocsit toló anyukát és apukát, akik boldogan mosolyogtak az abban fekvő csecsemőre. Újra elöntött a félelem és visszahúzódtam a fehér fürdő valóságába.

- Mit tegyek? - dőltem neki a falnak és kérdeztem a sírástól rekedt hangommal.

Költői kérdés volt, de reménykedtem, hogy Tabitha talán tud valamilyen megnyugtató választ adni.

- Először is el kellmennünk egy nőgyógyászhoz, hogy megnézze, biztos-e! - válaszolt olyan komoly hangon, ahogy még sosem hallottam. - Gondolom a szüleidnek nem akarsz róla szólni. - mondta, mire bólogatni kezdtem.

- Esélytelen. Megbolondulnának. - válaszoltam.

Megint hosszú csend következett, amit nem is bántam. Nem éreztem, hogy lenne bármi közlendőm, csak el akartam felejteni egy pillanatra az egészet, de képtelen voltam.

Végül hosszas hallgatás után megszólalt újra Tabitha.

- Nem tartod meg, ugye? - kérdezte, mire éreztem, hogy megint remeni kezd az egész testem.

Nem tudtam, hogy merre induljak el. Mi az a tudás, amelynek birtokában képes vagyok egy ekkora döntést meghozni? Kit és mit vegyek figyelembe? Kitől kérjek segítséget? Ki tud segíteni?

- Nem tudom! Nem tudom! - ismételtem és a padlót kezdtem el bámulni. - Képes vagyok én egy gyerek felnevelésére? Nem létezik nálam felelőtlenebb ember! Ezzel a fiúval is random lefeküdtem védezekés nélkül. - dörzsöltem meg a homlokom.