Egy darab belőlünk - Lando Norris

8

- Willow Allen! - visszhangzott a terem.

De én csak rémülten meredtem Lando-ra, aki ugyanígy tett.

- Willow nem jött el. - nyugtázta a nővér, majd beindult a következő páciens kartonjáért.

Ekkor lassan felálltam a guggolásból és mint valami bizonytalan iskolás, felemeltem a kezem és jeleztem.

- Itt vagyok! - emeltem fel a hangom, hogy a nővér is hallja.

A nő megkeresett a szemével, majd intett a fejével lágy mosollyal az arcán, hogy menjek be.

Ekkor újra Lando-ra néztem, aki ugyanolyan zavarodott arccal nézett rám, mint eddig. Majd mint akit visszarántott a valóság, felém indult.

Azonnal megfogta a kezemet és bíztatóan megszorította. Hozzám simult a teste, melynek melege kissé ellazította a nevem hallatán megfeszült izmaimat, mégis olyan érzés volt egy pillanatig, mintha a földhöz szegeztek volna és képtelen voltam elindulni.

- Gyere! - nézett a szemeimbe.

- Gyere be velem, jó? - vékonyodott el a hangom akaratlanul.

A fiú bólintott egyet, majd elindult és én is követni kezdtem. A lábaimat több tonnának éreztem, a levegővétel pedig egyre nehezebbé vált és azon kaptam magam, hogy úgy lihegek, mintha lefutottam volna a maratont.

A fiú végig rajtam tartotta a tekintetét és úgy támogatott, mint eddig soha senki. Egy félig idegen a legnagyobb támaszom, aki néhány óra múlva teljesen eltűnik az életemből. Rémisztő.

Ahogy az ajtóhoz sétaltunk, a nővér lágyan megsimította a hátamat és mellém beállva beakart vezetni a vizsgálóba, amellyel elszakított minket Lando-val.

- Az úr nem jöhet be! - mondta, mikor értetlenül néztem rá.

- Ne! -szakadt ki belőlem.

- Először beszélnie kell a doktor úrral az abortusz előtt, majd megtörténik a beavatkozás, de mindeközben nem lehet bent senki. - ismételte el egyébként kedvesen a nő, de rajtam ez nem segített.

- Lando! - sírni kezdtem keservesen.

Ekkor engedtem el teljesen azt, hogy ki lát és ki nem. Egy más világba kerültem, ahol képtelennek éreztem magam arra, hogy ezt nélküle végigcsináljam.

Mindeközben mardosott a bűntudat, hogy olyan nők előtt csinálom ezt, akik egyedül ülnek életük egyik meghatározó eseménye előtt. Támogatás nélkül és traumákkal a hátuk mögött várják a sorukat, én pedig azért sírok, hogy bejöjjön velem az az ember, aki ígyis százszor jobban reagált erre a dologra, mint bárki, aki az ő helyében lett volna.

De én gyenge voltam. Bevallom. Nem szégyen. Nem álltam készen erre egyedül. Nem. Miért kellett volna, ha ő ott van?

- Lando! Csinálj valamit, könyörgöm! - kértem keservesen és láttam, ahogy kétségbeesetten próbál hozzámférkőzni a köztünk állő nővér mellől.

Éreztem, hogy össze akarnak csuklani a lábaim, de pont odaért, így a kezébe zuhantam és ölelésébe bújtam a tekintetek elől.

- Sajnálom! De nem tudom egyedül megcsinálni.

- Nyugodj meg, kérlek! Megoldom, jó? Csak nyugi! - simogatta a hátamat.

Igyekeztem kissé csillapítani a sírást, de ez egy olyan fajta fájdalom volt, amit még nem tapasztaltam. Nem tudtam, hogy kell kezelni.

Lando megkérte a nőt, hogy vonuljon vele félre, én pedig csak álltam ott. Egy pillanatig körbenéztem az engem figyelő, várakozó lányok között és senki szemében nem láttam megvetést.