Egy darab belőlünk - Lando Norris

10

- Gyere fel velem! - kértem Lando-t, aki bólintott egyet és szó nélkül követni kezdett.

- Takarodj a házamból! - ordította apa, ahogy látták, hogy jön utánam, de a fiú meg sem rezzent.

Talán még sosem volt olyan nehéz felsétálni azon a lépcsőn, mint ezelőtt. Minden fok kihívást jelentett, majd a szobámba érve igyekeztem letörölni a könnyeimet, hogy tisztán lássam a helyet, amely olyan sokáig rengeteget jelentett.

Az igazi menedék.

Menedék a barátaim elől, akik mindig elmondták, hogy szeretnek, de fura ez a vallásos élet. Sosem voltam nekik elég jó.

Menedék, ahova elrejtőztem a bulik után, hogy anyáék ne lássák meg, hogy ittam.

Menedék a szüleim elől.

Menedék a szerepek elől, amiket mindig az aktuális személyek előtt kellett felvennem.

Néha a hívő kislányt kellett játszanom, néha a lányt, aki mindenben benne van, azért, hogy kompenzálja, hogy nem olyan, mint a többiek. De így sosem lehettem önmagam.

Itt, ezen a pár négyzetméteren lehettem csak egyszerűen Willow, akinek fogalma sincs, hogy mit akar, de legalább ebben a szobában nem is érdekelt senkit.

Sosem gondoltam volna az ágyamban fetrengve, hogy néhány hét múlva egy élsportolóval igyekszem összepakolni a cuccaimat és hozzáköltözöm, hogy felneveljük a közös gyerekünket. Azt mondtam volna, hogy ez vicc.

Most is annak tűnik, habár nem nevetek.

Pánikszerűen pakolni kezdtem, minden logikát mellőzve. Fogalmam sem volt, hogy meddig leszek, hol leszek. Visszajövök még?

- Tehát ez a szobád! - fújt egyet Lando.

- Ez most szükségtelen, oké? Nem tudsz megnyugtatni! - fojtottam el gyenge próbálkozását.

- Bocs! - hátrált. - Csak nem tudom mit kezdjek ezzel a helyzettel. - vakarta meg tarkóját.

- Csak maradj csendben! - szipogtam. - Csak legyél itt. - mondtam.

A fiú így is tett és az íróasztalomhoz ülve meredt maga elé.

- Kész! Azt hiszem, kész! - szólaltam meg percek múlva, mire újra mélysége lett a tekintetének és láthatóan visszazökkent a való világba a szavaim hallatán.

- Akkor... - állt fel bizonytalanul. - Menjünk!

Megragadta a bőröndöt, de valamiért nem akartam neki hagyni és eltolva a kezét én kezdem el lecipelni a lépcsőn.

- Engedd, hadd vigyem! - szólt, mire csak ingattam a fejem.

Utáltam a tudatot, hogy minél messzebb távolodunk el a háztól, annál inkább fogok tőle függni. Legalább a cuccaimat magam akartam vinni.

A fejingatásomra egy szomorú tekintet volt a válasz, majd beletörődően követett.

Leérve nem az előbbi feltüzelt hangulat fogadott, hanem inkább a lesújtott sóhajok és a kisírt szemek voltak azok, amelyeket sosem fogok tudni elfelejteni.

A szüleim is rájöttek, hogy bármennyire fogunk harcolni, az imént kimondott szavak és megélt érzések már sosem fognak elévülni és sosem fogunk egymásra találni.

Mindig reménykedtem én is és ők is, hogy egyszer eljön az idő, amikor olyan kapcsolatunk lehet, amire mindkét fél vágyik, de ezzel ellehetetlenítettük ezt az egészet.

- Hihetetlen mi lett belőled, lányom! - suttogott anya, miközben felhúztam a cipőmet.

- Mindig is ilyen voltam, de sosem akartátok észrevenni.  – mondtam ki végre.