Egy darab belőlünk - Lando Norris

17

Ahogy leszállt a repülő, megpillantottam több száz embert az ablakban, akik a kordonok mögött integettek és kiabáltak.

Igyekeztem nem olyan rémültnek tűnni, mint ahogy éreztem magam, mert nem éreztem most azt a támogatást Lando-tól, hogy kimutathassam az érzéseim.

A beszélgetésünk után - miután letisztáztuk, hogy itt szeretetről szó sincs - egymásra sem néztünk. Annyira más mederben éreztem ezelőtt a kapcsolatunkat, hogy nem is tudtam volna neki mit mondani a meglepettségtől.

- Mindenki tudja. - törte meg a csendet, majd felállt a székéből.

Tudtuk, hogy a repülőutunk alatt az egész világ - legalábbis azon része, akit ez érdekel - megtudta, hogy Lando apuka lesz, miközben azt sem tudták, hogy van barátnője.

Volt egy kis médiafelhajtás, amikor még interjút is készítettek velem, de aztán Lando jó teljesítménye a versenyeken nagyobb szenzáció volt, mint ez a kis videó, így mindenki elfelejtett.

De most újra képbe kerültem és mostmár nem fogok tudni csak úgy eltűnni.

- Most mi lesz? - kérdeztem rekedten a sok hallgatás után.

- Megállok autogrammokat osztogatni, téged addig Mitch - bökött az egyik biztonsági őr felé - elkísér az autóhoz, aztán megyek én is. - vázolta fel komolyan, mire én bólintottam.

- Fogd meg a kezem! - nézett meredten előre, miközben kinyílt az ajtó és hátranyújtotta a kezét.

Néztem, ahogy várja, hogy összefűzzük ujjainkat, ami pár órája még jól esett volna, de most inkább csak összezavart.

- Nem fogok veled csak azért végigvonulni kézen fogva, hogy jó benyomást keltsünk a sajtó előtt. Nem vagyok színész! - bámultam továbbra is a kezét.

- Azért fogd meg, mert félek és csak te érthetsz meg. - nyílt ki az ajtó és ő továbbra is csak ott várt.

Hirtelen kirázott a hideg és azt éreztem, hogy meg kell tennem. Nem tudom miért. Ösztönösen.

Olyan ösztönösen, mint aznap, amikor megláttam először a fiút és ismeretlenül lefeküdtem vele.

- Összezavarsz. - mondtam, majd keresztet vetettem és megszorítottam a kezét.

- Tudom. - indult el a lépcsőn.

Elindultunk és nem kellett sokat gyalogolni a rajongókig, mégis egy örökkévalóságnak éltem meg. Láttam, ahogy teátrálisan mutogatnak a hasamra, amit akaratlanul is megfogtam, mintha ez bármitől megvédené a babát odabent.

De nem is a látvány volt a rémisztő, hanem a kihallott szavak és mondatok. Persze hallottam a gratulációkat is, de nem tudtam rájuk koncentrálni a többi mellett.

- "Kurva."

- "Kellett a pénz?"

- "Hogy néz ki ez a nő Lando mellett?"

- "Biztos nem Lando gyereke!"

Olyan volt, mintha eltipornának ezek a bekiabálások. Nem tudom, hogy mire számítottam, de nem erre. Nem tudják, hogy mi történt, de már elítélnek és ezek után nem fog számítani számukra az igazság, hiszen azt is én fogom mondani, aki a szemükben nem több, mint egy kurva.

Éreztem, ahogy a fiú megszorítja a kezemet egy-egy hangosabb mondat után, de nem nézett rám, csak tudatta velem, hogy hallja és tudja, hogy mit érzek.

Ahogy elengedte a kezemet és a támogatói felé indult, úgy fogtam meg azzal is a hasamat, mert azt éreztem, hogy ha Lando elmegy, akkor a gyerekem az egyetlen, aki most velem van.