Egy darab belőlünk - Lando Norris

20

- Szerinted nem kéne inkább valami szállást foglalnunk? - kérdezte Lando.

- Nem tudom. Lehet. De hiányzik a szobám. - mélyedtem bele az anyósülésbe.

- Mindegy. Megpróbáljuk. Mégiscsak a szüleid és szeretnek. - szorongatta a kormányt a fiú.

- Hát én ebben nem vagyok olyan biztos. - meredtem előre.

Hamarosan be is kanyarodtunk az otthonom elé, ami most nem is érződött annyira otthonnak, mint amikor legutóbb itt jártam.

1 hónap múlva esküvő és onnan már csak egy hónap választ el minket a babánktól is.

És a szervezés el sem kezdődött. Elutaztunk a futamra, aztán pedig sokat voltam rosszul, így nem igazán foglalkoztunk a dologgal.

Hogy is tudnánk egy olyan dologra koncentrálni, ami nem is igazi? Nem ezt kellene éreznie egy embernek két héttel a nagy nap előtt.

Színjáték vagy nem is tudom, hogy micsoda.

A világ tudja, hogy nem szeretjük egymást, mi pedig mégis megesküszünk isten miatt. Aki lehet, hogy leginkább csak a szüleim lelkében él.

A szüleim szeretetéért berántom Lando-t egy olyan dologba, amit nehéz lesz majd bárkinek is elmagyarázni és a kapcsolati esélyeinket is tönkreteszi.

Ki akarna összejönni egy házas emberrel, aki azt mondja, hogy hazugság a házassága, amit csak a felesége szülei kedvéért kötött.

Lando mégis beleegyezett. Talán nem is gondolta át igazán. De az utóbbi hónapokban elég nehéz gondolkodni.

Most pedig itt állunk a ház előtt, ahova nem is emlékszem, hogy mikor tettem be utoljára a lábamat. Itt állunk, hogy megszervezzük együtt az esküvőt.

Úgy döntöttük, hogy attól függetlenül, hogy furcsa, mégis igazi esküvő lesz és meghívjuk azokat az embereket, akiket amúgy is meghívnánk, így valóban sokan leszünk. Mondjuk Lando-nak kicsit vissza kellett fognia magát, mert könnyebb lett volna azt felsorolni, hogy kit nem akar meghívni.

Hamar a csengő előtt találtuk magunkat. Lando rám nézett, én pedig viszonoztam.

- Az esküvő után nem kell velük találkoznod, csak nagyon ritkán. Sajnálom az ő nevükben is, ha valami hülyeséget mondanak! - magyarázkodtam.

- Minden rendben lesz! - mondta, majd lerázta a kezeit és megnyomta a csengőt.

Vagy egy percig néma csöndben álltunk, míg anya kinyitotta az ajtót.

Mintha kissé mélyebbekké váltak volna a ráncai, de lehet csak én éltem meg túl melankólikusan a távollétet és ugyanúgy néz ki. De a szigor az arcán az megkérdőjelezhetetlenül maradt.

- Szia Anya! - öleltem meg, de nem kaptam viszonzást.

Ahogy megérezte a hasamat, kissé eltávolodott. Láttam, ahogy Lando arcára kiült a sajnálat és ettől csak még fájdalmasabbá vált a helyzet.

- Gyertek be! - intett a fejével.

Apa a konyhában várt. Egy pillanatig gondolkodtam, hogy megöleljem-e, de hiányoztak, ezért megtettem. Ő vonakodva bár, de visszaölelt.

Miután elváltunk láttam, ahogy egy halvány mosoly feltűnik, majd el is illan az arcán, ahogy meglátta a hasam.

- Felvisszük Lando-val a cuccainkat a szobámba. - mondtam, majd elindultunk.

Felsétáltunk az emeletre, majd a szobámba sietve felkaptam egy párnát és az arcomhoz szorítva beleordítottam.

- Miért ilyen elutasítóak? - suttogtam.