Egy darab belőlünk - Lando Norris

7

1 héttel később

- Jó munkát! - kiabáltam le a szobámból.

Majd végigkövettem az ablakomból, ahogy anya és apa két különböző irányba elindulnak dolgozni.

Most kellene elindulnom az egyetemre, de ez a nap más volt, mint ez eddig megszokott, hétköznapi keddjeim.

Igyekeztem a kezem remegését csillapítani, majd felkaptam a telefonom és írtam Lando-nak egy rövid SMS-t, amire egy pillanat alatt válaszolt, hogy hamarosan itt van.

Beálltam a tükör elé és annyira jelentéktelennek tartottam, hogy mit vegyek fel. Nem érdekelt, hogy hogy nézek ki.

A szégyen érzete, hogy akkor hetekkel ezelőtt semmilyen szinten nem gondoltam arra, hogy mi lehet a tetteim következménye, sokkal erősebb volt bármilyen érzésnél. Szégyellem, hogy most ezt kell megélnem az akkori gondolkodás nélküli, kizárólag ösztönökből fakadó cselekvésem után.

Alig húztam fel a cipőmet, amikor meghallottam a csengőt. Gyorsan az ajtóhoz siettem és kinyitottam az ajtót, ahol ott állt velem szemben Lando, aki egy baseball sapkával igyekezte elrejteni magát attól, hogy felismerjék.

Görnyedt testtartása és a tekintetében kavargó érzelmek sokasága megmutatták, hogy nem csak én érzem magam borzasztóan.

- Jó hamar. - mondtam rekedtesen.

- Igazából itt álltam az egyik parkolóban már vagy egy órája. Nem tudtam magammal mit kezdeni. - mondta, mire átléptem a küszöbön és bezártam magam mögött az ajtót.

Odasétáltunk a kicsit sem visszafogott szponzorautóhoz.

Normális esetben most beszólnék neki, hogy nem értem hova a nagy rejtőzködés, ha az autójáról ordít, hogy nem egy hétköznapi munkásember utazik benne. De ma inkább csak hallgattam.

Próbáltam a továbbra is remegő kezemmel kinyitni az ajtót, de fogalmam sem volt, hogy hogyan működik. Húzogattam a kart, de meg sem mozdult, amitől sokkal jobban kiakadtam a jelenlegi helyzetben, mint kellett volna.

Indokolatlanul nagy dolognak éreztem, hogy nem tudom kinyitni azt az ajtót. Annyira jelentéktelen dolog volt, mégis jó volt arra, hogy egy pillanatra elfelejtsem azt az óriási problémát, ami a fejem fölött lebeg.

- Nem nyílik ez a szar! - kiabáltam, majd belerúgtam egyet az autó gumijába.

Lando gyorsan megkerülte a járművet, majd egy pillanat alatt megtette, ami nekem nem ment.

- Nyugi, segítek! - mondta.

Szavai után lehuppantam a földre és megállíthatatlan zokogásban törtem ki.

- Nekem nem sikerült! - ismételgettem, de minden szó után halványulni kezdett a mondat jelentése és már fogalmam sem volt, hogy miért mondom ezt.

- Gyere, Willow! - simogatta meg a vállamat Lando. - Ülj be, mert megfázol. - segített be az autóba, amire most igazán nagy szükségem volt.

Becsukta a fiú az ajtót és én nekidőlve az üvegnek sírtam keservesen.

Végül ő is beszállt, majd bekapcsolta az üvegsötétítőt és a kormányra hajtotta a fejét. Láttam, ahogy a könnycseppek a kék farmerjára hullanak és sötétebbé teszik annak anyagát.

- Mit tettünk? - kérdezte.

- Hogy lehet ez ennyire fájdalmas? Annyira fáj! - dadogtam.

- Lassan ott kellene lennünk. Induljunk! - mondta a fiú és elindította az autót.