Egy darab belőlünk - Lando Norris

23

- Most már remélem, hogy a tegnapi elég volt nektek és elfogadjátok a babát! - mondtam a telefonba.

- Ahogy megbeszéltük, úgy tettetek, úgyhogy elfogadjuk és ellátjuk nagyszülői kötelességeinket. - mondta Apa. - Szép volt az esküvő. - hangja kemény volt.

- Köszönjük. Örülök, hogy ez az esküvő elég volt. - mondtam, majd megint elgondolkodtam, hogy miket meg nem teszek értük. - Jól van Apa, megyek, mert ideértünk a kórházhoz! Szia. - tettem le a telefont nem megvárva a választ.

Kiszálltam az autóból és láttam szemem sarkában, hogy egy fotós folyamatosan kattintgat, de igyekeztem nem az irányába nézni. Folyamatosan a kezemre próbált közelíteni és a gyűrűt kereste.

Lando pilótatársai sok tartalmat tettek ki a tegnapról az Instagram-ra, így hamar kiderült mindenki számára, hogy mi is történt.

- Ne nézz oda! - állt a jobboldalamra a fiú, hogy eltakarjon. - Sikerült megbeszélni Apáddal? - kérdezett halkan.

- Igen, azt mondta, hogy elfogadják a kicsit. - bólintottam.

- Még jó! - nevetett. - Mást már nem tudtunk volna már kitalálni. - engedett be az ajtón.

Az egyik utolsó vizsgálatra jöttünk, ahova végre Lando is el tudott kísérni. A sok verseny és feladat miatt sokszor nem tud velünk jönni és mindig Tabitha kísér el. Egészen eddig a baba nemét sem akartam tudni, amíg nem lesz ott ő is, hogy együtt tudjuk meg.

- Szerintem kislány. - mondta Lando és leült mellém a váróban.

- Szerintem kisfiú. - vontam vállat.

- Lando Norris Jr. - széles mosolyra húzta a száját és hátradőlt a székében.

- Biztos nem. - nevettem. - Nem kapja meg a neved! - ingattam a fejem.

- Miért nem kaphatja meg a férjed nevét? - hangsúlyozta ki a kulcsszót a mondatban.

- Mert a férjemből csak egy van és a kisfiam egy másik személy lesz. Amúgy is kislány lesz, mostmár meggondoltam magam. - fejeztem be az évődést.

Nem akarom, hogy Lando legyen, mert nem akarom, hogy mindig rá emlékeztessen, még akkor is, ha már mással leszünk mindketten.

- Willow. - szólt a nővér.

Felpattantunk Lando-val és a rendelőbe belépve köszöntöttük Dr. Sullivan-t, az orvosomat.

- És hogy van a kismama? - kérdezte, miközben felfeküdtem az ágyra az ultrahanghoz.

- Tegnap rosszul lett! - szólalt meg Lando, amilyen hamar csak lehetett.

Az orvos meglepve rám kapta a tekintetét és kérdőn nézett rám.

- Köszi az infót! - bólintottam egyet Lando-nak. - De egyébként valóban, tegnap elsötétült egy pillanatra a világ és nagyon erős szúrásokat éreztem. Az utóbbi időben egyre rosszabb a helyzet és egyre többször fáj elég erősen a hasam. - mondtam.

- Mi? Erről nekem nem is szóltál! - horkant fel Lando, mire mérgesen ránéztem, amitől elszégyellte magát.

- Ennek azonnal utánanézünk! - kente be zselével a hasamat az orvos, majd további kérdéseket tett fel.

Megnyugtatott, hiszen nem látott semmi rendelleneset és valószínűleg csak a stressztől lehettek ezek a furcsa fájdalmak az utóbbi időben.

- Istenem, de szép! - csodálta Lando az ultrahang képernyőjét.

- Tetszik? - nevetett az orvos a fiún, aki az alig kivehető képet csodálta. - Szeretnék tudni a nemét?

Landoval egymásra néztünk és izgatottan megfogtuk egymás kezét. Láttam, ahogy lepillantott kezeinkre és zavart mosoly tűnt fel az arcán.