Egy darab belőlünk - Lando Norris

11

Pár óra beszélgetés után Max-nak mennie kellett valamit elintézni, így elment és magunkra hagyott minket Lando-val.

A nagy kiabálás után megint csend szökött az újdonsült szállásom fala közé, melyet Lando tört meg.

- Ha szeretnéd, megmutatom a szobád! - mondta, majd felpattant és fogta néhány cuccomat.

- A többit viszem én! - követtem a lépcsőn.

Bevezetett egy teljesen frissen festett szobába. A ledekkel felszerelt szoba óriási volt, mintha nem is egy háló lenne.

Ha jobbra tekintettem, észre is vettem, hogy ez nem csak egy szimpla háló. Az ágy és bútorok mellett a szoba sarkában pihent egy óriási fotelszerű szék, kormány és pedálberendezés, amit 4-5 monitor ölelt szemből.

- Ez lenne a szobád. Igazából csak a hálóm van, meg ez. Ha zavar a sarok, akkor cserélhetünk. - magyarázkodott.

- Dehogyis! Tökéletes! Ez mi? - mutattam az óriási berendezésre.

- Ez a szimulátorom. Ezen szoktam gyakorolni a versenyekre, ha nem vagyok bent a McLaren bázisán. - nézett csillogó szemekkel a büszkeségére.

- Kipróbálhatom? - siettem oda lelkesen.

- Hát... - vakarta meg a tarkóját. - Nem szeretem, ha mások is használják, de neked miért ne? - vont vállat, majd elindult felém.

- Jó, akkor mégse! Nem akarok még jobban betolakodni az életedbe! Mondj nyugodtan nemet, nem akarom, hogy miattam rosszul érezd magad a saját lakásodban!  - mondtam, mire ingatta a fejét.
.
- Ne menekülj! - terelt a székhez. - Mostmár érdekel, hogy a gyerekem anyja mire képes! - kapcsolta be a monitorokat.

Nem akartam vonakodni, mert láttam, hogy az első megtorpanás ellenére lelkessé tette a dolog, ezért bepattantam a székbe.

- Jézus, ez a mennyország! Hogy lehet ilyen kényelmes? - helyezkedtem el benne.

- Akkora tested van, mint nekem. - kezdett nevetni a fiú. - Az én alkatomra lett tervezve a szék, hogy méginkább a vezetésre tudjak koncentrálni.

- Látod neked edzened kell hozzá, nekem meg adottság. - grimaszoltam.

Miközben a fiú pakolászott és állította az eszközöket, hogy hozzám is igazodjon, én végig rajta tartottam a tekintetemet.

Sosem néztem még meg igazán.

Vizsgáltam a vonásait és azon gondolkodtam, hogy vajon a gyerekünk miben fog ráhasonlítani.

Örökölni fogja a göndör fürtjeit vagy egyenes lesz a haja, mint nekem? Remélem a szemei olyanok lesznek, mint az övé, tetszik a mélysége. Meg a mosolyát is örökölhetné. És szeretném, hogy a gyermekem is olyan törődő legyen, mint ő.

Záporoztak a gondolataim és váratlan volt pillanatról pillanatra ráeszmélni, hogy Lando-t nem kötelező csak cinkostársnak látnom. Lehet ő más is.

- Kérdezhetek valamit? - törte meg a koncentrációm.

Bólintottam, majd kérdezett.

- Nem volt sok Max? Nem zavar, hogy keresztapa akar lenni? - tűrt bele a hajába.

- Fura, mert kevésszer találkoztunk normális helyzetben. De én amúgy az esetek nagy részében nem vagyok egy romhalmaz. - nevettem kellemetlenül. - Általában vagyok annyira sok, mint Max, csak az utóbbi időszak igyekezett mindent kivenni belőlem, aki eddig voltam, de vissza akarok térni. - magyarázkodtam. - Tehát nem, nem volt sok. És őszintén örülök, hogy ő lesz a keresztapja. Ő az... - nyeltem egy nagyot. - Az egyetlen, aki... - kezdtek folyni a könnyeim.