Egy darab belőlünk - Lando Norris

26

Az agyamat nagyon nehezen elkezdték elönteni a gondolatok. Azt éreztem, hogy a fejemet mázsás súlyok nyomják és megmozdulni sem tudok. Hosszú percek, vagy talán órák munkája volt az, hogy visszaemlékezzek arra, hogy mi is történt velem.

Ekkor eszméltem rá, hogy azóta fogalmam sincs, hogy mi történt.

Lassan és fájdalmasan nyitottam ki a szemeimet. A fény ereje szinte megvakított és minden homályossá vált egy pillanatra.

Egy alak élesedett ki előttem, amelyet már sokszor láttam, de még nem elégszer.

- Willow! - kiáltott, amely szinte kiszakította a dobhártyám az eddigi néma csend után.

Láttam, ahogy egyre közeledik, majd teljesen élessé válik.

Karikás, vörös szemek, melyben nem csillogott az a fény, amit megszoktam. A mindig gondosan ápolt, göndör fürtöket felváltotta valami más, valami hanyagabb. Kinyúlt fekete póló és könnyek.

Mintha nem is az én Lando-m lenne.

- Willow. - tornyosult felém és remegve zokogni kezdett.

Lassan sikerült szavakat formálnom, miközben a fiú erőtlenül omlott az ágyamra.

- Hol van? - kérdeztem.

A hasamhoz érve éreztem, hogy az az érzés, ami az utóbbi kilenc hónapban átitatott, már nem létezik. Mostmár teljesen egyedül vagyok és nincs velem a babám.

- Nem hiszem el, hogy felébredtél! - borult ki teljesen a fiú. - Azt hittem elveszítelek titeket!

- Hol van a baba? - préseltem ki a szavakat.

Lando nem válaszolt, én pedig azt hittem, hogy megbolondulok, ha nem tudom meg azonnal, hogy hol van a kisbabám. Éreztem, ahogy megfeszül a mellkasom.

Megragadtam a fiú haját és mintha nem is én irányítanám a testem, a haját húzva emeltem a fel a fejét úgy, hogy a szemeink egy magasságban legyenek.

- Él a baba? - kérdeztem.

- Él! - szipogott. - Él! Egyre jobban van. - bólogatott zavartan. - És te is élsz! - mondta, majd meg akarta puszilni a fejem, de én elhúztam előle.

Zsigeri mozdulat volt, amelyet nem tudok megindokolni. Láttam rajta a csalódottságot.

- Mi történt? - kérdeztem.

Igyekezett összeszedni magát Lando, hogy mellettem tudjon lenni ebben a helyzetben, de nagyon kimerültnek tűnt.

- Amikor hívtál... - emlékezett vissza és arca grimaszba rándult. - Nem is indult még el a szülés, hanem elkezdtél vérezni. A babához is sok jutott, ami miatt majdnem mind a ketten... - ingatta a fejét. - Nem fogom kimondani, annyiszor kimondtam az utóbbi hetekben.

- Hetekben? - kerekedtek ki a szemeim. - Hetek óta itt fekszem? - kérdeztem hitetlenül.

Nekem úgy tűnt, mintha csak egy perc lenne. Éreztem, hogy a testem olyan gyenge, hogy meg sem tudok mozdulni, de nem gondoltam, hogy ezt a hetek óta fekvés generálja.

- Nem bírtak felébreszteni, annyi vért veszítettél. De az utóbbi napokban egyre jobbak lettek az eredményeid és tudtuk, hogy felkelsz hamarosan. Most egy hónapja vagy itt. - mondta.

- És a baba? Mikor láthatom? - igyekeztem minden információt begyűjteni.

- Még inkubátorban van. - vett nagy levegőt a fiú. - Nagyon rosszul volt! - dörzsölte az arcát. - De talán mostmár jól lesz. Jól lesztek. - fújta ki az előbbi levegőt.