- Nagyon nem szeretném, hogy elmenj! - mondtam a pár milliméterre mellettem fekvő fiúnak.
- Én sem akarok elmenni, de tudod, hogy ez nem így működik. - vezette végig kezét a hasamon gyengéd mozdulatokkal.
Szemeinkkel nem tudtunk kommunikálni, hiszen a szobát vaksötétség árasztotta el és csak a fiú lélegzetvételeinek meleg párája simogatta az arcomat.
- Tudom. - suttogtam, mintha valaki más is lenne a szobában. - De mi van, ha... - nem fejeztem be, hisz tudta.
- Willow! Jövő hétre vagy kiírva, én pedig már vasárnap a futam után itt leszek. Kérlek ne kelts bennem bűntudatot! - hallottam, hogy egyre inkább zavarja a téma.
Tudom, hogy önző vagyok, hisz Lando munkája nem engedi meg, hogy csak úgy kihagyjon egy versenyhétvégét még akkor sem, ha éppen gyermeke születik. De nekem annyira mélyről jövő rettegés mérgezi folyamatosan az elmém, ha a szülésre gondolok, ami miatt nem tudom őt elengedni.
- Nem akarom, hogy emiatt stresszelj, de nem bírom ki nélküled! - fúrtam a fejemet a párnák közé.
Lando felpattant az ágyból és elhúzta a sötétítőfüggönyöket, amelyek addig eltorlaszolták a hirtelen már-már erőszakosnak ható fénymennyiséget.
Ezt követően megint visszatért hozzám és négykézláb felém tornyosulva kezdett el számtalan puszit adni az arcomra, majd végül az ajkamon állapodott meg.
- Annyira jó lenne, ha lenne még időnk kettesben. - mondta. - Jönnél velem minden versenyre és utazgatnánk. Annyira szeretném, Willow!
- Lando! - szóltam rá.
- Tudom. - hajtotta le a fejét. - De még csak most kaptalak meg, pedig egész életemben rád vártam és tudom, hogy a babánk el fog venni tőlem. Tudom, hogy ennek így kell lennie, de bárcsak megismertelek volna hamarabb. - ingatta a fejét és arca keserédes volt.
Négykézlábas testtartásából kibillentette az, hogy szorosan ölelésembe vontam és úgy csimpaszkodtam a testébe, mint valami természetfilmben a majmok.
- De tudod, hogy alig várom a kicsit, ugye? Én nem azt mondom, hogy nem akarom őt, sőt! Ő a mindenem már most, de én téged is akarlak. - magyarázkodott.
- Tudom. - simogattam a hátát.
- Nem veszítelek el, ugye? - kérdezte.
- Soha! Soha! - ismételtem és addig csókoltam, amíg csak lehetett.
Valóban nehéz elfogadnunk, hogy nálunk teljesen felborult az a sorrend, ami egy párnál szokott és nincs időnk csak simán szeretni és megismerni egymást, hanem azonnal egy másik emberért is kell felelnünk már a húszas éveink elején.
Hiába az eufória, amely a kicsi érkezésével jár, tudjuk, hogy semmi nem lesz már soha ugyanolyan.
A fiú igyekezett kizökkenni és témát váltani.
- Indulnom kell! Kijössz velem a reptérre? - kérdezte.
- Maradj, kérlek! - szorítottam.
Azt éreztem, hogy ha fizikálisan visszatartom, akkor majd biztos engedelmeskedik nekem a teste és itt marad velem. Valahogy tudtam, hogy nincs esélyem, de nem akartam elengedni.
- Ne nehezítsd már meg, kérlek! - könyörgött.
Végül kibújt a kezem közül és lezárta bőröndjét, miközben én az arcom elé kapva a kezemet kezdtem el zokogni. Szégyelltem magam, hogy ennyire gyerekesen viselkedem, de annyira ösztönösek voltak a reakcióim, hogy nem tudtam felnőtt lenni.
YOU ARE READING
Egy darab belőlünk - Lando Norris
Fanfiction"Sweet creature Had another talk about where it's going wrong But we're still young We don't know where we're going But we know where we belong" (Harry Styles - Sweet Creature) Willow Allen-ben és Lando Norris-ban talán az egyetlen közös az, hogy fo...