ᴍᴇʀᴛÜɴᴋ ɴᴀɢʏᴏᴛ Áʟᴍᴏᴅɴɪ~ ꜱᴢᴏʙᴏꜱᴢʟᴀɪ ᴅᴏᴍɪɴɪᴋ ꜰꜰ.

ok, leléptünk!

Pestre átérve lejjebb halkítottuk a zenét. Mindketten beszélni szerettünk volna egymással, de valahogy nem vettük a bátorságot. Mikor elhaladtunk a Puskás Aréna mellett -ami mindkettőnkben szép emlékeket idézett fel- jó nagytestvérhez illő módon szólaltam fel, hogy oldjam a kettőnk között kialakult szomorú feszkót.

-Tudom, hogy féltesz. Én is félek. De ismersz. Megoldom, bármi is lesz. Túl makacs és önfejű vagyok. -mosolyogtunk össze, mert erről apa jutott eszünkbe -Ha pedig nem jön be ez az egész átrakom magam levelezőre és felköltözök hozzád. - ismertetem vele tervemet ezredjére. - Csak nehogy aztán Te gyere utánunk - fogom meg kezét a sebválton és bíztatóan rámosolyok.

Egyáltalán nem volt olyan magabiztos ez a mosoly, mint amilyen én vagyok. Megint elém húztam újabb álarcom. Mindig "viseltem" néhányat, még a saját testvérem előtt is. Nem szerettem magam gyengének mutatni, főleg nem előtte. Ez kiskoromban sem volt máskor, mikor még minden okés volt otthon. Rengeteg falat építettem magam köré, aminek titkos bejáratát 5 ember tudta. Zita és Dani, Valamint Liza, Marci és Milán. Az első kettő szerintem érthető... 

Liza volt az én égből küldött nővérem. Neki sem volt egyszerű gyerekkora, és az élete sem egyszerű. Van pénzük, amit természetes dologként kezelt, és sosem mutatta azt felénk, mintha Ő több lenne tőlünk. Az önzetlenség szó számomra vele nyert értelmet. 

Marci és Milán tesók. Előbbi osztálytársam volt általánosban, és utána se sodort minket egymástól messze az élet. Egy utcával volt lejjebb a középsuli, ahova járt. Utóbbival számtalanszor akartak összehozni barátaink, de sose értették meg, a mi különleges kapcsolatunk. -Még mi sem.- Kiskorunk óta ismerjük egymást mind a négyen, mint ahogy anya és az apukájuk egymást. Azonban nagyon közel kerültünk miután... erre asszem később visszatérek ugyanis nem akarom a maradék fél óránkat, amit együtt tölthettünk az öcskösömmel sírással végig csinálni.

A reptér parkolójában -valamilyen csoda folytán- találkoztunk Zitáékkal, ahol fájdalmas búcsúzkodásba kezdtünk. -Őt unokatesója, Panni hozta fel.- Szar volt itthon hagyni mindent -szinte szó szerint mindent- : a családot, barátokat, helyeket, emlékeket... Nem volt könnyű, de az újrakezdés miatt döntöttünk amellett, HOGY KIKÖLTÖZÜNK NÉMETORSZÁGBA!!!

Na jó, ez enyhén drámai lett. Szóvaaaaal... Nagyon ránk járt a rúd akkoriban. Pontosabban négy-öt-hat évvel ezelőtt. Az egész világot magunk ellen éreztük. Mindig egymásnak nyafogtunk, majd a végén a nevetéstől sírva kijelentettük: nem vagyunk normálisak. Egyszer feldobtam random az ötletet, hogy költözzünk ki Lipcsébe.

-Rakd el, szükségetek lesz néhány rövidre ezalatt a 2 óra alatt úgy hiszem...- mondja Dani keserű mosolyra húzva szájat.

-Jajjmáár! Minden nap beszélünk majd Te kis seggdugó. - mondom magamhoz ölelve - Ezt meg kösz, úgy ismersz mint a rossz pénzt. Vigyázz magadra öcskös! És mindenki másra is!! - nyomok puszit arcára, majd Pannival elindultak a kocsik felé, minket magunkra hagyva a kibaszott nagy reptéren.

-Akkor haddszóljon! - koccantjuk össze a miniatűr, magas alkohol tartalmú folyadékot tartalmazó üvegcséket. -Sose gondoltam volna, hogy egyszer egy ekkora idiótaságba fogsz belerángatni. - mondta Zita fanyar képpel, ugyanis tényleg valami kemény rövidet ittunk.

-Örülök, hogy ilyen jó ötleteim vannak. - eddig rezzenéstelen arcomra húzok egy vigyort. Mérföldekkel jobban bírom a piát, mint mint drága barátnőm, de nem vagyok alkoholista. Isten ments! Anya és a barátnői, a "Szenzációs hetes" - akik ovi óta ismerik egymást- kiskorunktól kezdve kiképzésben tartottak. Mindig azt mondták "Velünk rúgjatok be először, de ha nem is, legalább csak igyatok. Nehogy máshol égjetek be." És ebben nagyon is igazuk volt. Ők is, illetve mi is sokkal nyugodtabbak voltunk. Nem féltünk. Arra neveltek minket, amilyenek Ők is voltak. Kiskoruktól összetartottak. Ennek közel 40 éve. Mindig is olyanok akartunk lenni mint ők.

-Horger Annát, és Tallós Zitát várják a B12 kapunál. Utolsó felszólítás!!!

Na megjöttünk! Ha eddig nem a visítozásunktól volt tele a reptér, miközben teleettük magunkat, akkor most a nevünket kiabálja az összes hangosbemondó. Nem mondom, hogy sportemberek vagyunk, de nem állt tőlünk távol a mozgás. Kiskorunkban nem voltunk a top formában lévő csinibabák táborában. Ezt megelégelve - vagyis azt, hogy nem feleltünk meg magunknak, nem pedig, hogy nem vagyunk csinibabák- nekiálltunk edzeni. Most azonban ez a sprint a bazinagy reptér egyik végéből a másikba... Nem a legkellemesebb dolgok közé tartozott jelen pillanatban, egyikünknek sem.

-Akkor ezt az új életünkre! - kezd bele Zita a monológjába, immáron a levegőben - Nem gondoltam volna, hogy valaha is Magam mögött tudok hagyni mindent. Örökké hálás leszek ezért. - majd átölelt. Kissé eltoltam magamtól, hogy ránézhessek.

-Ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét! - kacsintok, majd a stewardess csajszira nézek, mutatva ujjammal, hogy hozzon két limonádét. Az utunk további része csendben telt, mindketten életjeleket adtunk a családjainknak. Nagyon féltettek minket. Zitának nem volt testvére, az enyém meg felköltözött Pestre. Egyedül hagytuk szüleinket. Annyi különbséggel, hogy Zita szülei ott voltak egymásnak. Az én anyám meg... Hát ja.

-Kő, papír, olló? - merül fel az igazán felnőttes kérdés kettőnk közül.

-Felőlem - veszi kezdetét a véres harc. -Egy, kettő, hááárom.

-Hahhaaaaa -tör ki hatalmas nevetésben drága barátnőm- Akkor itt az alkalom, hogy megcsillogtasd azt a kis felvágott német nyelvedet! - próbálja kimakogni Zita miközben haldoklik a nevetéstől. Mindig nagyra voltam a német tudásomtól, pedig tudtam, hogy meg egy négyéves is jobban beszéli a nyelvet, mint én.

-Így legyen ötösöm a lottón. -mondom szintén vinnyogva- Akkor is nekem kellett volna taxit szerválnom, ha én nyerek. -Ezzel megúsztam egy nagyon hosszú könyörgési trilógiát drága barátnőmtől, amit mégegy hatalmas nevetéssel nyugtáz.

Miután összekaptam magam az undorítóan kegyetlen vinnyogási rohamunk után, és nem néztem ki úgy, mint aki túltolta azokat a bizonyos szereket, kiálltam a reptér "járdájának" szélére, majd elsőre sikerült leintenem egy taxit. Azonban csak egy aprócska dologgal nemszámoltam. Hogy a kibaszott taxi első ülésén ott fog ülni tinikorom legnagyobb szerelme, akin lassan az egész világ rajta tartja szemét, mind jóképűsége, mind tehetsége miatt.

Szoboszlai Dominik. Picsába!